5. fejezet - Kereszt tűzben

- Helena! Drágaságom! Ébredj! Lassan megérkezünk. – hallottam anya lágy hangját. Résnyire nyitottam a szemem és úgy kémleltem körül. Verőfényesen sütött a Nap. A kocsiban ültem a szüleimmel. Apa vezetett anya pedig a rádióval babrált.
- Miért nem működik? – kérdezte bosszúsan.
- Hagyd! – szólalt meg apa. Egy kereszteződéshez értünk. Apa fékezett mire a kocsi megállt. Az út szélén táblák mutatták a jó irányt. Colorado, New York, Washington – olvastam. Apa gázt adott, de a kocsi meg se mozdult. Ismét gázt adott és hírtelen megugrott az autó. A kereszteződés közepén robbantunk le. Apa próbálta beindítani, de nem sok sikerrel.
- Gyerünk már! – mormolta mérgesen. A főút kihalt volt, csak mi vesztegeltünk itt. Hirtelen a Napot fekete fellegek takarták el. Olyan sötét lett mintha már éjszaka lenne. A levegő gyorsan hűlt. Egyre hidegebb és hidegebb lett. Az ablakot ezernyi jégvirág fedte be. Félve kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az üveget. Mikor hozzáértem éles fájdalom hasított belém. Zsibbasztó érzés kúszott fel a hátamon centiről centire. Egyre gyengébbnek éreztem magam. A kilincshez kaptam, hogy kinyissam az ajtót, de a zár befagyott. Pánik lett úrrá rajtam. Elkezdtem ütni az üveget hátha ki tudom törni, de nem sikerült. Minden egyes érintés olyan volt mintha szilánkba nyúltam volna. Nincs menekvés – szivárgott be a tudatomba a felismerés. A félelem lassan fojtogatott. Az összefüggő jég mögül láttam, hogy köd telepedett a tájra. A távolban két sárgán izzó pont jelent meg mely gyorsan közeledve egyre nagyobb lett. Egy kamion száguldott felénk, míg belénk nem csapódott.

Alig kaptam levegőt mikor magamhoz tértem. A félelem súlyként nehezedett rám. Vér ízét éreztem a számban. Óvatosan kinyitottam a szemem. Homályos kép tárult elém. Alig láttam valamit. Elmosódott fekete árnyak cikáztak előttem. Nagy robajjal kinyílt a mellettem lévő ajtó.
- Főnök! Még él – mondta egy férfi.
- Hozzátok! – adta ki a parancsot egy eltorzult hang. Erős kezek ragadtak meg. Testem minden egyes porcikája fájt. Éles fájdalom nyílalt a hátamba és elsötétült minden előttem.

Korom sötét volt, bekötötték a szemem. Léptek közeledtek felém.
- Őt hova vigyük? – kérdezte egy ismeretlen férfihang.
- Oda fel. – Ezt a mély hangot hallottam már. – gondoltam magamban. Tőlem nem messze lánc csörrent meg.
- Húzzátok! Gyerünk! Gyorsabban! – parancsolta a férfi. Próbáltam megmozdulni, de nem tudtam, mert oda voltam kötözve a székhez. Újabb erőfeszítést tettem, hogy kiszabaduljak, de ismét csődöt mondtam.
- Szökni próbálunk, Kedvesem? – suttogta a fülembe egy férfi. Olyan mély és érdes volt a hangja, mintha nem evilági lenni. Végigsimította az állam vonalát. – Légy jó kislány! – mondta kissé gúnyosan. Végtagjaimat elhagyta az erő, mintha kiszívta volna belőlem a férfi. Az izmaim görcsberándultak. Még a fejemet se tudtam mozdítani. Torkomban gombóc növekedett és a sírás fojtogatott. Csinált velem valamit, de nem tudom mit.
- Leveszem rólad a kendőt. – Kellett pár perc, míg hozzászokott a szemem a fényhez. Egy kisebb raktárban voltam. Rajtam kívül csap pár ember volt itt. Hangjukból ítélve férfiak voltak. Fekete köpenyt viseltek arcukat pedig csukja takarta el. Úgy néztek ki, mintha egy szekta tagjai lennének. És végül megpillantottam apát, aki láncra verve lógott le a plafonról. Elszorult a szívem elgyötört arca láttán. Fájdalmai voltak és nem tudtam neki segíteni.
- Jól figyelj rám Helena! Felteszek neked pár kérdést. Ha együttműködsz velem elmehettek. Rendben? – Lassan bólintottam. – Van nálad a kulcs, ami nem a tiéd. Körülbelül ekkora – mutatta a kezével. – Mond el hol van és már mehettek is.
- Sajnálom, de nincs nálam.
- Erőltesd meg a kis fejecskédet hátha.
- Tényleg nincs nálam – elcsuklott a hangom a sírás miatt.
- Rendben, ha te nem segítesz majd a szüleid fognak. – Odalépett apához és a fejére tette a kezét. Ujjai megnyúltak és tűhegyes karmai a koponyájába hatoltak. Keservesen felordított. Arca eltorzult a fájdalomtól.
- Ne bántsa, kérem! – zokogtam.

- Helena! – Kinyitottam a szemem és zavartan néztem körül. A moziban voltam Aldennel. Fejemet a vállán nyugtattam, ő pedig szorosan ölelt magához. Éreztem, ahogy elpirulok. – Vége a filmnek. – Mutatott a vetítővászonra.
- Annyira sajnálom, csak…- szabadkoztam.
- Semmi baj. – mosolyodott el. – Gyere, menjünk! Elviszlek egy izgalmasabb helyre. – kacsintott rám. A nap többi részét a közeli vidámparkban töltöttük. Esteledett már mire hazaértünk. Kinyitotta előttem a kocsi ajtót, hogy ki tudjak szállni.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. Bezárta mögöttem az ajtót és nekidőlt a kocsinak. – És a macit is. – emeltem meg a kezemben lévő kis plüsst.
- A másikat akartam megnyerni – fintorodott el.
- Miért? Ez annyira aranyos – nevettem. – Figyelj! – sütöttem le a szemem. – Sajnálom, hogy elaludtam a film alatt. - Felemelte az állam és mélyen a szemembe nézett.
- Mondtam már, hogy semmi baj. – Átölelt és közelebb húzott magához. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy az ajkunk majdnem összeért. Tengerkék szemei az arcomat fürkészték. A lélegzetem is elállt.
- Elnézést, maga Helena Anderson? – szétrebbentünk és a hang felé fordultam. Két rendőr állt előttünk.
- Igen. Miért? – kérdeztem aggodalmasan.
- Jöjjön, fiam had beszéljenek – fordult az egyik Aldenhez. Bólintott és szó nélkül arrébb mentek.
- Helena, nézze! – kezdte a férfi lesújtó hangon. – A szülei sajnálatos módon balesetet szenvedtek.
El se akartam hinni. Könnyek peregtek végig az arcomon. Megállt mellettünk egy kocsi. Emili volt az. Kiszállt és odasietett hozzám.
- Jöttem, ahogy megtudtam. Ó kicsim annyira sajnálom. – ölelt át. Az arcomat a vállába fúrtam és csak zokogtam. Eszembe jutott az álom és gombóc nőtt a torkomban.
- Hogy történt? Mennyire sérültek meg? Meghaltak? – ezernyi kérdés kavargott a fejemben.
- Én is csak annyit tudok, mint te Drágaságom. Próbálj megnyugodni – simogatta a hátam. Elléptem Emilitől és kicsit összeszedtem magam. Alden állt velem szemben a másik rendőrrel, aki épp rágyújtott. Milyen fura kék lángja van – gondoltam magamban. Alden bizonyára észrevette a kétségbeesésem és odasietett hozzám.
- Gyere egy kicsit! – kérte. Pár méterre eltávolodtunk tőlünk. Alden megállt előttem és mélyen a szemembe nézett. – Bármi is történjen, maradj mindig a hátam mögött – tekintete komoly volt.
- A szüleimet baleset érte, mi történhetne még? – kérdeztem sírva.
- Nem tudom. Láttad azt a kéklángot? – Lassan bólintottam. – Az nem természetes láng. Valami itt nincs rendjén. Ha azt mondom, hogy futás akkor beszállsz a kocsiba és elhajtasz jó messzire innen. – Nem értettem Alden viselkedését. Teljesen megrémisztett. Mi történhetne? Emili az anyám titkára. A két férfi pedig rendőr.
- Hölgyem még egy szóra! – szólt az a rendőr, aki Emilivel beszélt. Indulni készültem mikor megfogta a kezem.
- Kérlek, bíz bennem – lépett elém.
A rendőr irányába fordultam, aki hirtelen elkapta Emilit és a fejéhez szorított egy fegyvert.
- Emili – sikítottam.
- Add át a lányt és nem lesz baja – mondta a férfi. Elindultam feléjük, de Alden visszahúzott.
- Menj a kocsihoz! – parancsolt rám.
- De Emili. – tiltakoztam. A tekintetem Alden és Emili között cikázott. Pánik lett urrá rajtam.
- Nem lesz baja, hidd el. Te nagyobb veszélyben vagy. – Alden hirtelen felkapta a fejét és kivédett egy támadást attól a rendőrtől, aki az imént még cigizett. – Futás a kocsihoz! – Elkapta a férfi torkát és szorosan tartotta. – Mire vársz még? – szólt rám. – Még egy mozdulat söpredék és végignézheted, amint megölöm, a haverod miközben a legnagyobb félelmeid a csontodig hatolnak. – hallatszott a fenyegetés. Remegett a kezem. Alig tudtam beindítottam a motort. Alden pedig elengedte a támadót és gyorsan beült mellém.
- Gyerünk! El a városból.

Már egy órája céltalanul vezettem. Nem tudtam, hogy merre tartok, csak minél messzebb akartam kerülni a házunktól. Csak az járt a fejemben, hogy vajon mi lehet Emilivel?
Félreálltam és Alden felé fordultam.
- Mi volt ez az egész? – a düh, a kétségbeesés, a félelem, és a fájdalom egyszerre készült a felszínre törni. – Mit akartak? Mi lehet Emilivel. Ó, Istenem, hogy hagyhattam ott? – arcomat könnycseppek áztattál.
- Tudom, hogy nem könnyű ez most neked, csak annyit kérek, hogy bízz bennem. Nem lesz semmi baja. – hangja nyugodt volt.
- Honnan tudod te ezt? Miért akartak engem? – zúgott a fejem a sok megválaszolatlan kérdéstől.
- Most erre nincs időnk.
- Tessék? – csattantam fel. – Balesetet szenvedtek a szüleim, Emili fejéhez pedig egy fegyvert szorított egy fickó, aki valószínű, hogy nem is volt igazi rendőr és engem akart, de nem tudom miért – fakadtam ki. – És ne mond nekem, hogy nincs időn most erre.
- Sajnálom. – mondta bűnbánóan.
- Mégis mit? – emeltem meg a hangom.
- Ezt. – Elkezdett körülöttem forogni a világ. Egyre gyengébbnek éreztem magam. Becsuktam a szemem egy pillanatra. – Sajnálom – hallottam Alden távoli hangját és elsötétedett körülöttem a világ.