Álmából riadt fel a fiú. Felkapcsolta az ágya mellett lévő kis lámpát, hogy egy kis fényt csempésszen a sötétségbe. Szorító fájdalom kerítette hatalmába és égett a bőre. Jól ismerte ezt az érzést. Megidézték. Tudta, hogy mennie kell. Nem maradhatott sokáig, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Sóhajtott egyet, majd engedte, hogy a sűrű köd körül ölelje.
Hűvös őszi szellő borzolta össze a haját. Fáradtan megdörzsölte a szemét, majd elindult a kihalt utcán. Minden lépésért meg kellet küzdenie. Erőtlennek érezte magát. Amint elhaladt egy bokor mellet, úgy látta mintha valami megmozdult volna a sötétségben. Lágyan elmosolyodott hisz tudta, hogy neki nem árthat.
A láthatatlan erő, ami vonzotta egyre erősebb lett. Egy lépcsőház előtt állt meg. Lassan szemügyre vette a ház omladozó vakolatát, ódon fa ajtaját, és régi ablakait. Az ajtó azonnal kinyílt amint a kilincs után nyúlt. Sötétség vett körül mindent. Belépett a lépcsőházba, majd az ajtó lágyan becsukódott mögötte. Egy bizonytalan lépést tett előre. Hirtelen vakító fény villant fel. Kezével gyorsan eltakarta szemét. Várt, míg hozzászokik a szeme a világossághoz, majd ismét elindult. Az utat égő fáklyák mutatták neki. Kéken izzó lángjuk azonnal elaludt amint elhaladt mellettük. A lépcsőház falain festmények díszelegtek. Megállt egynél és tüzetesebben szemügyre vette. Egy csatát ábrázolt. Az ég megnyílt és Isten harcosai ereszkedtek alá az égből. A föld pedig felhasadt és a sötétség teremtményi bújtak elő a rejtekhelyükről. Az évek folyamán sokszor látta már ezt a jelenetet más-más festőktől, de ez volt a legszebb. A legfélelmetesebb teremtmények voltak, amiket emberi képzeleterő meg tudott alkotni. Irigyelte az embereket a tudatlanságukért. Amiért nem ismerik az árnyékban megbújó gonosz valódi arcát. A legfelső szinten egy résnyire nyitott ajtó várta. Kitárta az ajtót és bement a szobába. A helyiség modern irodának volt berendezve.
- Köszöntelek! – mondta az íróasztalnál ülő férfi. Arcát egy gyertya fénye világította meg. – Foglalj, helyet!
A fiú nem szólt csak leült az egyik székbe és körülnézett.
- Szépen elrejtetted ezt a kis irodát a kíváncsiskodó szemek elől.
- Van pár jó barátom. – mosolyodott el a férfi.
- Lidércek – nevetett fel a fiú. - Az árnyékban megbújó söpredék.
- Miből gondolod ezt?
- Kékek a lángok a lépcsőházban. - egy percig csak meredten néztek egymásra.
- Gyengének tűnsz – jegyezte meg a férfi.
- Ez nem a te dolgod. Miért hívattál? – hangja hűvös volt.
- Előbb kell a lány. – dőlt háta a székében a férfi.
- Mennyivel?
- Két heted van.
- Tudod te is, hogy két hét nem elég. – jelentette ki ridegen.
- Nem érdekel. – a férfi szemében kedvetlenség csillant. - Egyszer már sikerült. Most is képes vagy rá.
- Ez nem olyan egyszerű. – emelte meg a hangját a fiú.
- Nem kérdeztem, hogy mi egyszerű és mi nem. Azt mondtam, hogy végezz vele.
- Kell még egy kis idő. – mondta a fiú és az ajtó felé fordult.
- Ne feledd, kivel beszélsz. – a férfi hangja egyszerre vált fenyegetővé és nyájassá. – Erősebb vagyok nálad. Percek alatt végzek veled, és ha netán megszöknél, megtalállak bárhol is legyél.
- Engem mersz fenyegetni? – a fiú elfojtott indulatai a felszínre készültek törni. Odalépett a férfihoz és megragadta azt. – Vésd jól az eszedbe, hogy én tudom ki vagy valójában. – szeme koromfeketévé változott. Érezte a férfiból áradó félelmet, amely életerőként töltötte fel. – Lehet ezer arcod váltó, de egy valamit sosem rejthetsz el előlem. Engem az tesz erőssé, ami téged elgyengít. Az én módszerem, az én játékszabályaim. Ha kell a lány, akkor betartod ezeket – mondta, majd elengedte a férfit, aki zihálva a székébe rogyott. Hátat fordított és kisétált az ajtón. Sosem érezte még magát ilyen erősnek, mint most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése