4. fejezet - Veszélyes vizeken

Egy lepukkant gyárépület előtt álltam. Fogalmam sincs, hogy mit kerestem ott. Az emberek kígyózó sorba rendeződve várták, hogy bejussanak. Lassan szemügyre vettem a körülöttem lévőket. A legkülönbféle emberek voltak, akiket valaha láttam.
- Következő! - hallatszott. Tettem egy lépést előre és ismét az ember sereget kezdtem el fürkészni, hátha megtalálom Kerolt.
- Most bemész, vagy sem? Ne tartsd fel a sort! – dühös hang ütötte meg a fülem. – Hahó, kislány! Mozdulj már meg!
- Elnézést. – nyögtem ki nehezen.
- Jaja – legyintett a férfi. – Személyit. – tartotta ki a kezét. Rámeredtem. Nem lehetett túl idős, olyan huszonhat éves. Haja minden tincse az égnek állt. Szemöldökében és orrában piercing csillogott.
- Ö, igen. Persze. – mondtam és zavartan elkezdtem kutatni a táskámban. Átnyújtottam neki a személyim, hogy megnézhesse. Összeráncolta a homlokát amint ránézett: - Ez hamis.
- Tessék? Ez teljességgel kizárt – a felháborodottságomra csak nevetett.
- Csak vicceltem. Bemehetsz – intett a fejével és kitárta előttem az ajtót. Odabent hőség és cigaretta szag fogadott. Tele volt a hely emberekkel. Voltak, akik a dübörgő zene ritmusára vonaglottak. Mások kis csoportokban a gyorsan összeállítható bárpultnál álldogáltak. A bárpultot csak a tánctéren keresztül lehetett elérni. Így hát át kellett verekednem magam a tömegen.
- Bocsánat! Elnézést! – furakodtam át.
- Helló, Angyalom! – állta el az utam egy férfi. Próbáltam kikerülni, de még ketten eltorlaszolták az utat. Hátat fordítottam nekik és a másik irányba indultam, de egy negyedik férfibe ütköztem. Hirtelen körül fogtak.
- Eltévedtél drágám? – a villódzó fényben alig láttam az arcukat.
- Nem baj mi majd segítünk. – éreztem, ahogy az egyikük megfogta a fenekem. Felé fordultam és teljes erőből pofon vágtam.
- A kis vadmacska. – dörzsölte meg az arcát. Ismét lesújtani készültem, de elkapta a csuklóm.
- Engedj e! – próbáltam kiszabadítani a kezem, de nem sikerült. Erősebb volt nálam, akár marionett bábúként is mozgathatott volna, ha neki úgy tetszik. Közelebb húzott magához és ismét a fenekemre tévedt a keze.
- A hölgy azt mondta, hogy enged el. – hallatszott egy ismerős hang. Alden állt előttünk.
- Ez nem a te dolgod. –fordult felé az egyik fickó.
- De igen is az én dolgom. – ragadta meg a férfit az ingénél fogva. – A lány velem van.
- Nyugi öreg! Mi csak játszottunk. Ne húzd fel magad!
- Kérjetek tőle bocsánatot! – a fiú hangja ellentmondást nem tűrő volt. Egy percig csak meglepődötten néztek rá. – Nem hallottam érthetően. – rántott egyet a férfin.
- Jó, jó nyugi haver! Bocsánat. – hallatszott fel egy bizonytalan hang.
- Na, nem is volt olyan nehéz. – engedte el a férfit. – Most pedig tünés! – Elengedte a férfi a kezem, aki fogvatartott majd eltüntetek a tömegben.
- Minden rendben? – lépett mellém Alden. Tétován bólintottam. – Jó. Gyere! – megfogta a kezemet és kivezetett a raktárból. Odakint hűvös volt. Az égen ezernyi csillag ragyogott. Átfontam magam körül a karom úgy követtem Aldent a parkoló fel.
- Add ide a kulcsokat! – állt meg velem szemben.
- És hol marad az udvarias kérés? – nyújtottam át neki, amit kért.
- Köszönöm. – hangjában elfojtott dühének maradványai csendültek. Nem értem min húzta fel ennyire magát. Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját és várt, míg beültem.

Egész utón egy szót se szóltunk egymáshoz. Alden felállt a felhajtóra és lekapcsolta a motort. Behunyta a szemét és hosszan kifújta a levegőt.
- Mit kerestél ott? – hangja száraz volt.
- Elhívtál hát…
- Nem. Elhívtalak magammal. A kettő nem ugyan az. – fordult felém.
- De, igen. – erősködtem.
- Nem, nem az. – emelte meg a hangját. – Ez nem vicc Helena. Ha nem vagyok, ott ki tudja mi történhetett volna.
- Ura voltam a helyzetnek.
- Ja, láttam. – nevetett fel szarkasztikusan. Kiszálltam a kocsiból és becsaptam magam mögött az ajtót. Ki ő, hogy ítélkezzen felettem? Mi joga van ahhoz, hogy megmondja, mit tegyek és mit ne? Ő akarta, hogy ott legyek hát tessék. – dühöngtem magamban. A kulcsokkal kezdtem el babrálni a bejárati ajtó előtt. Remegett a kezem. Nem tudtam eldönteni, hogy az ijedségtől, vagy attól, hogy fáztam. Rettenetesen megrémültem attól, ami történt, de sose ismertem volna el ezt Aldennek. Az ujjaimból kiszökött az élet és a kulcsok nagy robajjal hullottak a földre. Egy férfialak lépett mellém és felvette a földön heverő kulcscsomót. Kinyitotta előttem az ajtót.
- Tessék. – hangja lágy volt. Eltűnt az iménti harag.
- Megoldottam volna egyedül is. – léptem be az ajtón.
- Egy szimpla köszönöm is megteszi.
- Nincs mit megköszönnöm. Miattad kaptam elzárást, elkobozták a telefonom és még…
- És még mi? – kérdezte. Rosszalló pillantást vetettem rá.
- Ezt még gyakorolnod kell. – mosolyodott el. Egy lépést tettem befelé az előszobában mikor utánam szólt. – Be se hívsz?
- Nem – jelentettem ki.
- Se baj, majd máskor. – mosolya egy pillanatra sem tűnt el. – Hétvégén mit csinálsz?
- Miért? – fontam karba a kezem.
- Csak azért kérdezem, mert hobbim a bajbajutott hölgyek megmentése. És tudod, hátha kellek. – lépett közelebb hozzám. Tekintetével az arcomat fürkészte
- Játszd másnak a hős lovagot. – álltam a pillantását.
Alden mint aki meg sem hallotta: - Mondjuk szombaton, kettőkor?
- Nem jó. Dolgom van.
- Remek. – söpört ki egy kosza hajtincset az arcomból. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy ajkunk majdnem összeért. Szemei drágakőként ragyogtak. Tekintete lágy volt. Végighúzta mutató ujját az arcomon. Érintése minden idegszálamat megborzongatta. Rossz érzésem támadt. Jobban járnék, ha elkerülném ez a srácot, de vágytam a csókjára. Mindennél jobban. – Ez egy randi.
- Nem, nem randi. – toltam el magamtól.
- De, igen az. – fordított nekem hátat.
- Alden várj! – szóltam utána.
- Igen? – fordult vissza. Kérdőn fürkészte az arcom. A lélegzetem is elállt. Nyeltem egy nagyot és félretettem a büszkeségem.
- Sajnálom. – szólaltam meg halkan. – Csak…
- Semmi baj. – közelebb húzott magához és átölelt. Remegtem a karjai közt. – Minden rendben lesz – suttogta a fülembe. Szorosan ölelt magához és simogatta a hátam. Körülbelül félóráig állhattunk, így míg megnyugodtam. Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Minden oké – mondtam halkan.
- Rendben – engedett el.

A tükör előtt álltam és csak bámultam magam. Arra gondoltam, hogy milyen volt a teraszon állni Alden erős karjai közt. Megnyugtató és oly biztonságos volt. Mit művelek? – kérdeztem magamtól. Felpillantottam és megláttam Aldent a tükörben.
- Mit keresel itt? – pördültem meg.
- Nyitva volt az ajtó… - mutatott magamögé. – Azt hittem, hogy… - szabadkozott. Várt egy kicsit majd folytatta. – Mozi? – emelt két jegyet a magasba.
- Jó ötlet. – mosolyogtam rá.
A jegyeink a legfelső sor közepére szóltak. Kényelmesen helyet foglaltunk a székekben.
- Miért a Drakulát választottad? – fordultam felé.
- Mert ez egy igazi klasszikus. – értetlenségemet látva hozzátette. – Ha netán az ajkaim érdekesebbnek találnád a filmnél – mosolyodott el.
- Hm, csábító ajánlat. – Vettem a számba egy szem gumicukrot.
- Ugye? – hajolt közelebb. Komisz mosolya egy percre sem tűnt el az arcáról.
- Kezdődik a film – toltam el magamtól.