Bónusz fejezet - 2

A sötétség nyomasztóan telepedett rájuk. Az épület meleg és párás levegője szinte fojtogatta a fiút. Alig látott valamit. Izzadtságcseppek marták a szemét. Arca elgyötörtnek látszott, szemében pedig aggodalom tükröződött. Minden lépésért meg kellett küzdenie. Ereje fogytán volt már. Napok óta menekültek. A lányt karjaiban tartva haladt egyre feljebb a lépcsőházban. A lány nyöszörögve megmozdult az ölében és ő erősen magához szorított, mintha attól félt volna, hogy baja esik. Megállt az egyik ajtó előtt és hosszan kifújta a levegőt. Kissé megkönnyebbült, hogy biztonságos helyre tudta hozni a lányt. Erőt vett magán és becsengetett. Gyors lépteket hallott közeledni.
- Á, itt a vacsi. – hallatszott a férfihang és kinyílt az ajtó. A férfi arcára kiült a döbbentség. – Exitus – mondta köszönésképpen.
- Darius. – hangja komor volt. – Látom nem minket vártál. – A férfi tekintete a lányra vándorolt. Összeráncolta a homlokát, de egy szót sem szólt. – Segítségre lenne szükségünk. – A férfi kitárta az ajtót és intett. – Bármikor.
A fiú bevitte a lányt a nappaliba és lefektette a kanapéra. Elővett egy takarót és gondosan betakarta. Leejtette a fejét és hosszan kifújta a levegőt. Jól ismerte már ezt a házat sok időt töltött már itt. Az emlékek hullámokban törtek rá. A padló megcsikorgott mögötte, amire felkapta a fejét. Darius volt az.
- Fáradtnak tűnsz – jelentette ki.
- Jól vagyok. – Ökölbe szorította a kezét és az ajtó felé vette az irányt, de barátja elállta az utat.
- Ki ez a lány?
- Nem tudom, de kiderítem. – Sűrű köd kezdett el örvényleni körülötte. – Vigyázz rá, míg visszajövök – mondta és engedte, hogy a sötétség elragadja.

Jól tudta kinél kell keresnie a válaszokat. A sötét köd kitisztult a szeme előtt és már jól látta ellenfele arcát. Az asztalon egy halvány gyertya fénye pislákolt. Egy kósza szellő se volt a helyiségben, de mindig meg megrebbent a gyertya lángja, de csak az egyik irányba. Olyan volt, mintha menekült volna valami elől. Valami elől, ami elszívja az erejét és ezzel elfojtaná az életét adó szikrát. Most még sötétebb volt, mint valaha. Érezte a fiú, hogy valami nincs rendben, de nem tudta, hogy mi bújt meg az árnyékban.
- Már vártalak. - Lassan hátradőlt a férfi a székében. Kígyó szeme sárgán izzott, olyan volt, mint egy áldozatára lecsapni készülő fenevad.
- Ó a fenébe, pedig már azt hittem, hogy sikerül megszervezni neked a meglepetés bulit. – nevetett a fiú.
- A szarkazmus a kétségbe esettek mentsvára. – mosolyodott el a férfi is.
- A színjáték, amit itt bemutatsz nekem az pedig a tiéd. Jobban félsz te a sötéttől, mint amennyire hiszed. – A férfi nem felelt csak rámeredt a fiúra. – Ki az a lány?
- Az nem a te dolgod.
- Megtámadtatok szóval most már nagyon is az én dolgom. – fonta karba a kezét.
- Én a helyedben leszállítanám a lányt és nem kérdezősködnék.
- Mázli, hogy nem vagy a helyemben. Ki az a lány? – az asztalon a gyertya lángja megremegett. Érezte a fiú a feszültséget, de nem törődött vele.
- Vannak nálad hatalmasabbak is. Ne akard magadra haragítani őket.
- Fenyegetni mersz?
- Nem, ő csak figyelmeztet. – lépett elő egy hatalmas alak. A kezében lévő buzogányt megsuhintotta a fiú felé. Könnyed mozdulattal tért ki a csapás elől. Arcán komisz mosoly jelent meg. Szeme elsötétült és égnek emelte a kezeit és alig hallhatóan elkezdett mormolni magában valamit. A férfi teste megfeszült, arca eltorzult. Kiejtette a kezéből a buzogányt és fájdalmában felordított. Száján keresztül valami ködszerű dolog kezdett el ki szivárogni, mintha a lelke távozott volna a testéből. A fiú egyre hangosabban kezdett el kántálni. Dallamos szavak töltötték be a teret. A gyertya lángja egyre magasabbra és magasabbra kúszott. Az ablakok kivágódtak a helyükről és üvegszilánkok repültek szerte-szét. Hűvös szél tódult be a kitört ablakokon. A fiú abbahagyta a kántálást és a férfi ernyedten összeesett.

5. fejezet - Kereszt tűzben

- Helena! Drágaságom! Ébredj! Lassan megérkezünk. – hallottam anya lágy hangját. Résnyire nyitottam a szemem és úgy kémleltem körül. Verőfényesen sütött a Nap. A kocsiban ültem a szüleimmel. Apa vezetett anya pedig a rádióval babrált.
- Miért nem működik? – kérdezte bosszúsan.
- Hagyd! – szólalt meg apa. Egy kereszteződéshez értünk. Apa fékezett mire a kocsi megállt. Az út szélén táblák mutatták a jó irányt. Colorado, New York, Washington – olvastam. Apa gázt adott, de a kocsi meg se mozdult. Ismét gázt adott és hírtelen megugrott az autó. A kereszteződés közepén robbantunk le. Apa próbálta beindítani, de nem sok sikerrel.
- Gyerünk már! – mormolta mérgesen. A főút kihalt volt, csak mi vesztegeltünk itt. Hirtelen a Napot fekete fellegek takarták el. Olyan sötét lett mintha már éjszaka lenne. A levegő gyorsan hűlt. Egyre hidegebb és hidegebb lett. Az ablakot ezernyi jégvirág fedte be. Félve kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az üveget. Mikor hozzáértem éles fájdalom hasított belém. Zsibbasztó érzés kúszott fel a hátamon centiről centire. Egyre gyengébbnek éreztem magam. A kilincshez kaptam, hogy kinyissam az ajtót, de a zár befagyott. Pánik lett úrrá rajtam. Elkezdtem ütni az üveget hátha ki tudom törni, de nem sikerült. Minden egyes érintés olyan volt mintha szilánkba nyúltam volna. Nincs menekvés – szivárgott be a tudatomba a felismerés. A félelem lassan fojtogatott. Az összefüggő jég mögül láttam, hogy köd telepedett a tájra. A távolban két sárgán izzó pont jelent meg mely gyorsan közeledve egyre nagyobb lett. Egy kamion száguldott felénk, míg belénk nem csapódott.

Alig kaptam levegőt mikor magamhoz tértem. A félelem súlyként nehezedett rám. Vér ízét éreztem a számban. Óvatosan kinyitottam a szemem. Homályos kép tárult elém. Alig láttam valamit. Elmosódott fekete árnyak cikáztak előttem. Nagy robajjal kinyílt a mellettem lévő ajtó.
- Főnök! Még él – mondta egy férfi.
- Hozzátok! – adta ki a parancsot egy eltorzult hang. Erős kezek ragadtak meg. Testem minden egyes porcikája fájt. Éles fájdalom nyílalt a hátamba és elsötétült minden előttem.

Korom sötét volt, bekötötték a szemem. Léptek közeledtek felém.
- Őt hova vigyük? – kérdezte egy ismeretlen férfihang.
- Oda fel. – Ezt a mély hangot hallottam már. – gondoltam magamban. Tőlem nem messze lánc csörrent meg.
- Húzzátok! Gyerünk! Gyorsabban! – parancsolta a férfi. Próbáltam megmozdulni, de nem tudtam, mert oda voltam kötözve a székhez. Újabb erőfeszítést tettem, hogy kiszabaduljak, de ismét csődöt mondtam.
- Szökni próbálunk, Kedvesem? – suttogta a fülembe egy férfi. Olyan mély és érdes volt a hangja, mintha nem evilági lenni. Végigsimította az állam vonalát. – Légy jó kislány! – mondta kissé gúnyosan. Végtagjaimat elhagyta az erő, mintha kiszívta volna belőlem a férfi. Az izmaim görcsberándultak. Még a fejemet se tudtam mozdítani. Torkomban gombóc növekedett és a sírás fojtogatott. Csinált velem valamit, de nem tudom mit.
- Leveszem rólad a kendőt. – Kellett pár perc, míg hozzászokott a szemem a fényhez. Egy kisebb raktárban voltam. Rajtam kívül csap pár ember volt itt. Hangjukból ítélve férfiak voltak. Fekete köpenyt viseltek arcukat pedig csukja takarta el. Úgy néztek ki, mintha egy szekta tagjai lennének. És végül megpillantottam apát, aki láncra verve lógott le a plafonról. Elszorult a szívem elgyötört arca láttán. Fájdalmai voltak és nem tudtam neki segíteni.
- Jól figyelj rám Helena! Felteszek neked pár kérdést. Ha együttműködsz velem elmehettek. Rendben? – Lassan bólintottam. – Van nálad a kulcs, ami nem a tiéd. Körülbelül ekkora – mutatta a kezével. – Mond el hol van és már mehettek is.
- Sajnálom, de nincs nálam.
- Erőltesd meg a kis fejecskédet hátha.
- Tényleg nincs nálam – elcsuklott a hangom a sírás miatt.
- Rendben, ha te nem segítesz majd a szüleid fognak. – Odalépett apához és a fejére tette a kezét. Ujjai megnyúltak és tűhegyes karmai a koponyájába hatoltak. Keservesen felordított. Arca eltorzult a fájdalomtól.
- Ne bántsa, kérem! – zokogtam.

- Helena! – Kinyitottam a szemem és zavartan néztem körül. A moziban voltam Aldennel. Fejemet a vállán nyugtattam, ő pedig szorosan ölelt magához. Éreztem, ahogy elpirulok. – Vége a filmnek. – Mutatott a vetítővászonra.
- Annyira sajnálom, csak…- szabadkoztam.
- Semmi baj. – mosolyodott el. – Gyere, menjünk! Elviszlek egy izgalmasabb helyre. – kacsintott rám. A nap többi részét a közeli vidámparkban töltöttük. Esteledett már mire hazaértünk. Kinyitotta előttem a kocsi ajtót, hogy ki tudjak szállni.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. Bezárta mögöttem az ajtót és nekidőlt a kocsinak. – És a macit is. – emeltem meg a kezemben lévő kis plüsst.
- A másikat akartam megnyerni – fintorodott el.
- Miért? Ez annyira aranyos – nevettem. – Figyelj! – sütöttem le a szemem. – Sajnálom, hogy elaludtam a film alatt. - Felemelte az állam és mélyen a szemembe nézett.
- Mondtam már, hogy semmi baj. – Átölelt és közelebb húzott magához. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy az ajkunk majdnem összeért. Tengerkék szemei az arcomat fürkészték. A lélegzetem is elállt.
- Elnézést, maga Helena Anderson? – szétrebbentünk és a hang felé fordultam. Két rendőr állt előttünk.
- Igen. Miért? – kérdeztem aggodalmasan.
- Jöjjön, fiam had beszéljenek – fordult az egyik Aldenhez. Bólintott és szó nélkül arrébb mentek.
- Helena, nézze! – kezdte a férfi lesújtó hangon. – A szülei sajnálatos módon balesetet szenvedtek.
El se akartam hinni. Könnyek peregtek végig az arcomon. Megállt mellettünk egy kocsi. Emili volt az. Kiszállt és odasietett hozzám.
- Jöttem, ahogy megtudtam. Ó kicsim annyira sajnálom. – ölelt át. Az arcomat a vállába fúrtam és csak zokogtam. Eszembe jutott az álom és gombóc nőtt a torkomban.
- Hogy történt? Mennyire sérültek meg? Meghaltak? – ezernyi kérdés kavargott a fejemben.
- Én is csak annyit tudok, mint te Drágaságom. Próbálj megnyugodni – simogatta a hátam. Elléptem Emilitől és kicsit összeszedtem magam. Alden állt velem szemben a másik rendőrrel, aki épp rágyújtott. Milyen fura kék lángja van – gondoltam magamban. Alden bizonyára észrevette a kétségbeesésem és odasietett hozzám.
- Gyere egy kicsit! – kérte. Pár méterre eltávolodtunk tőlünk. Alden megállt előttem és mélyen a szemembe nézett. – Bármi is történjen, maradj mindig a hátam mögött – tekintete komoly volt.
- A szüleimet baleset érte, mi történhetne még? – kérdeztem sírva.
- Nem tudom. Láttad azt a kéklángot? – Lassan bólintottam. – Az nem természetes láng. Valami itt nincs rendjén. Ha azt mondom, hogy futás akkor beszállsz a kocsiba és elhajtasz jó messzire innen. – Nem értettem Alden viselkedését. Teljesen megrémisztett. Mi történhetne? Emili az anyám titkára. A két férfi pedig rendőr.
- Hölgyem még egy szóra! – szólt az a rendőr, aki Emilivel beszélt. Indulni készültem mikor megfogta a kezem.
- Kérlek, bíz bennem – lépett elém.
A rendőr irányába fordultam, aki hirtelen elkapta Emilit és a fejéhez szorított egy fegyvert.
- Emili – sikítottam.
- Add át a lányt és nem lesz baja – mondta a férfi. Elindultam feléjük, de Alden visszahúzott.
- Menj a kocsihoz! – parancsolt rám.
- De Emili. – tiltakoztam. A tekintetem Alden és Emili között cikázott. Pánik lett urrá rajtam.
- Nem lesz baja, hidd el. Te nagyobb veszélyben vagy. – Alden hirtelen felkapta a fejét és kivédett egy támadást attól a rendőrtől, aki az imént még cigizett. – Futás a kocsihoz! – Elkapta a férfi torkát és szorosan tartotta. – Mire vársz még? – szólt rám. – Még egy mozdulat söpredék és végignézheted, amint megölöm, a haverod miközben a legnagyobb félelmeid a csontodig hatolnak. – hallatszott a fenyegetés. Remegett a kezem. Alig tudtam beindítottam a motort. Alden pedig elengedte a támadót és gyorsan beült mellém.
- Gyerünk! El a városból.

Már egy órája céltalanul vezettem. Nem tudtam, hogy merre tartok, csak minél messzebb akartam kerülni a házunktól. Csak az járt a fejemben, hogy vajon mi lehet Emilivel?
Félreálltam és Alden felé fordultam.
- Mi volt ez az egész? – a düh, a kétségbeesés, a félelem, és a fájdalom egyszerre készült a felszínre törni. – Mit akartak? Mi lehet Emilivel. Ó, Istenem, hogy hagyhattam ott? – arcomat könnycseppek áztattál.
- Tudom, hogy nem könnyű ez most neked, csak annyit kérek, hogy bízz bennem. Nem lesz semmi baja. – hangja nyugodt volt.
- Honnan tudod te ezt? Miért akartak engem? – zúgott a fejem a sok megválaszolatlan kérdéstől.
- Most erre nincs időnk.
- Tessék? – csattantam fel. – Balesetet szenvedtek a szüleim, Emili fejéhez pedig egy fegyvert szorított egy fickó, aki valószínű, hogy nem is volt igazi rendőr és engem akart, de nem tudom miért – fakadtam ki. – És ne mond nekem, hogy nincs időn most erre.
- Sajnálom. – mondta bűnbánóan.
- Mégis mit? – emeltem meg a hangom.
- Ezt. – Elkezdett körülöttem forogni a világ. Egyre gyengébbnek éreztem magam. Becsuktam a szemem egy pillanatra. – Sajnálom – hallottam Alden távoli hangját és elsötétedett körülöttem a világ.

4. fejezet - Veszélyes vizeken

Egy lepukkant gyárépület előtt álltam. Fogalmam sincs, hogy mit kerestem ott. Az emberek kígyózó sorba rendeződve várták, hogy bejussanak. Lassan szemügyre vettem a körülöttem lévőket. A legkülönbféle emberek voltak, akiket valaha láttam.
- Következő! - hallatszott. Tettem egy lépést előre és ismét az ember sereget kezdtem el fürkészni, hátha megtalálom Kerolt.
- Most bemész, vagy sem? Ne tartsd fel a sort! – dühös hang ütötte meg a fülem. – Hahó, kislány! Mozdulj már meg!
- Elnézést. – nyögtem ki nehezen.
- Jaja – legyintett a férfi. – Személyit. – tartotta ki a kezét. Rámeredtem. Nem lehetett túl idős, olyan huszonhat éves. Haja minden tincse az égnek állt. Szemöldökében és orrában piercing csillogott.
- Ö, igen. Persze. – mondtam és zavartan elkezdtem kutatni a táskámban. Átnyújtottam neki a személyim, hogy megnézhesse. Összeráncolta a homlokát amint ránézett: - Ez hamis.
- Tessék? Ez teljességgel kizárt – a felháborodottságomra csak nevetett.
- Csak vicceltem. Bemehetsz – intett a fejével és kitárta előttem az ajtót. Odabent hőség és cigaretta szag fogadott. Tele volt a hely emberekkel. Voltak, akik a dübörgő zene ritmusára vonaglottak. Mások kis csoportokban a gyorsan összeállítható bárpultnál álldogáltak. A bárpultot csak a tánctéren keresztül lehetett elérni. Így hát át kellett verekednem magam a tömegen.
- Bocsánat! Elnézést! – furakodtam át.
- Helló, Angyalom! – állta el az utam egy férfi. Próbáltam kikerülni, de még ketten eltorlaszolták az utat. Hátat fordítottam nekik és a másik irányba indultam, de egy negyedik férfibe ütköztem. Hirtelen körül fogtak.
- Eltévedtél drágám? – a villódzó fényben alig láttam az arcukat.
- Nem baj mi majd segítünk. – éreztem, ahogy az egyikük megfogta a fenekem. Felé fordultam és teljes erőből pofon vágtam.
- A kis vadmacska. – dörzsölte meg az arcát. Ismét lesújtani készültem, de elkapta a csuklóm.
- Engedj e! – próbáltam kiszabadítani a kezem, de nem sikerült. Erősebb volt nálam, akár marionett bábúként is mozgathatott volna, ha neki úgy tetszik. Közelebb húzott magához és ismét a fenekemre tévedt a keze.
- A hölgy azt mondta, hogy enged el. – hallatszott egy ismerős hang. Alden állt előttünk.
- Ez nem a te dolgod. –fordult felé az egyik fickó.
- De igen is az én dolgom. – ragadta meg a férfit az ingénél fogva. – A lány velem van.
- Nyugi öreg! Mi csak játszottunk. Ne húzd fel magad!
- Kérjetek tőle bocsánatot! – a fiú hangja ellentmondást nem tűrő volt. Egy percig csak meglepődötten néztek rá. – Nem hallottam érthetően. – rántott egyet a férfin.
- Jó, jó nyugi haver! Bocsánat. – hallatszott fel egy bizonytalan hang.
- Na, nem is volt olyan nehéz. – engedte el a férfit. – Most pedig tünés! – Elengedte a férfi a kezem, aki fogvatartott majd eltüntetek a tömegben.
- Minden rendben? – lépett mellém Alden. Tétován bólintottam. – Jó. Gyere! – megfogta a kezemet és kivezetett a raktárból. Odakint hűvös volt. Az égen ezernyi csillag ragyogott. Átfontam magam körül a karom úgy követtem Aldent a parkoló fel.
- Add ide a kulcsokat! – állt meg velem szemben.
- És hol marad az udvarias kérés? – nyújtottam át neki, amit kért.
- Köszönöm. – hangjában elfojtott dühének maradványai csendültek. Nem értem min húzta fel ennyire magát. Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját és várt, míg beültem.

Egész utón egy szót se szóltunk egymáshoz. Alden felállt a felhajtóra és lekapcsolta a motort. Behunyta a szemét és hosszan kifújta a levegőt.
- Mit kerestél ott? – hangja száraz volt.
- Elhívtál hát…
- Nem. Elhívtalak magammal. A kettő nem ugyan az. – fordult felém.
- De, igen. – erősködtem.
- Nem, nem az. – emelte meg a hangját. – Ez nem vicc Helena. Ha nem vagyok, ott ki tudja mi történhetett volna.
- Ura voltam a helyzetnek.
- Ja, láttam. – nevetett fel szarkasztikusan. Kiszálltam a kocsiból és becsaptam magam mögött az ajtót. Ki ő, hogy ítélkezzen felettem? Mi joga van ahhoz, hogy megmondja, mit tegyek és mit ne? Ő akarta, hogy ott legyek hát tessék. – dühöngtem magamban. A kulcsokkal kezdtem el babrálni a bejárati ajtó előtt. Remegett a kezem. Nem tudtam eldönteni, hogy az ijedségtől, vagy attól, hogy fáztam. Rettenetesen megrémültem attól, ami történt, de sose ismertem volna el ezt Aldennek. Az ujjaimból kiszökött az élet és a kulcsok nagy robajjal hullottak a földre. Egy férfialak lépett mellém és felvette a földön heverő kulcscsomót. Kinyitotta előttem az ajtót.
- Tessék. – hangja lágy volt. Eltűnt az iménti harag.
- Megoldottam volna egyedül is. – léptem be az ajtón.
- Egy szimpla köszönöm is megteszi.
- Nincs mit megköszönnöm. Miattad kaptam elzárást, elkobozták a telefonom és még…
- És még mi? – kérdezte. Rosszalló pillantást vetettem rá.
- Ezt még gyakorolnod kell. – mosolyodott el. Egy lépést tettem befelé az előszobában mikor utánam szólt. – Be se hívsz?
- Nem – jelentettem ki.
- Se baj, majd máskor. – mosolya egy pillanatra sem tűnt el. – Hétvégén mit csinálsz?
- Miért? – fontam karba a kezem.
- Csak azért kérdezem, mert hobbim a bajbajutott hölgyek megmentése. És tudod, hátha kellek. – lépett közelebb hozzám. Tekintetével az arcomat fürkészte
- Játszd másnak a hős lovagot. – álltam a pillantását.
Alden mint aki meg sem hallotta: - Mondjuk szombaton, kettőkor?
- Nem jó. Dolgom van.
- Remek. – söpört ki egy kosza hajtincset az arcomból. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy ajkunk majdnem összeért. Szemei drágakőként ragyogtak. Tekintete lágy volt. Végighúzta mutató ujját az arcomon. Érintése minden idegszálamat megborzongatta. Rossz érzésem támadt. Jobban járnék, ha elkerülném ez a srácot, de vágytam a csókjára. Mindennél jobban. – Ez egy randi.
- Nem, nem randi. – toltam el magamtól.
- De, igen az. – fordított nekem hátat.
- Alden várj! – szóltam utána.
- Igen? – fordult vissza. Kérdőn fürkészte az arcom. A lélegzetem is elállt. Nyeltem egy nagyot és félretettem a büszkeségem.
- Sajnálom. – szólaltam meg halkan. – Csak…
- Semmi baj. – közelebb húzott magához és átölelt. Remegtem a karjai közt. – Minden rendben lesz – suttogta a fülembe. Szorosan ölelt magához és simogatta a hátam. Körülbelül félóráig állhattunk, így míg megnyugodtam. Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Minden oké – mondtam halkan.
- Rendben – engedett el.

A tükör előtt álltam és csak bámultam magam. Arra gondoltam, hogy milyen volt a teraszon állni Alden erős karjai közt. Megnyugtató és oly biztonságos volt. Mit művelek? – kérdeztem magamtól. Felpillantottam és megláttam Aldent a tükörben.
- Mit keresel itt? – pördültem meg.
- Nyitva volt az ajtó… - mutatott magamögé. – Azt hittem, hogy… - szabadkozott. Várt egy kicsit majd folytatta. – Mozi? – emelt két jegyet a magasba.
- Jó ötlet. – mosolyogtam rá.
A jegyeink a legfelső sor közepére szóltak. Kényelmesen helyet foglaltunk a székekben.
- Miért a Drakulát választottad? – fordultam felé.
- Mert ez egy igazi klasszikus. – értetlenségemet látva hozzátette. – Ha netán az ajkaim érdekesebbnek találnád a filmnél – mosolyodott el.
- Hm, csábító ajánlat. – Vettem a számba egy szem gumicukrot.
- Ugye? – hajolt közelebb. Komisz mosolya egy percre sem tűnt el az arcáról.
- Kezdődik a film – toltam el magamtól.

Bónusz fejezet - 1

Álmából riadt fel a fiú. Felkapcsolta az ágya mellett lévő kis lámpát, hogy egy kis fényt csempésszen a sötétségbe. Szorító fájdalom kerítette hatalmába és égett a bőre. Jól ismerte ezt az érzést. Megidézték. Tudta, hogy mennie kell. Nem maradhatott sokáig, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Sóhajtott egyet, majd engedte, hogy a sűrű köd körül ölelje.

Hűvös őszi szellő borzolta össze a haját. Fáradtan megdörzsölte a szemét, majd elindult a kihalt utcán. Minden lépésért meg kellet küzdenie. Erőtlennek érezte magát. Amint elhaladt egy bokor mellet, úgy látta mintha valami megmozdult volna a sötétségben. Lágyan elmosolyodott hisz tudta, hogy neki nem árthat.

A láthatatlan erő, ami vonzotta egyre erősebb lett. Egy lépcsőház előtt állt meg. Lassan szemügyre vette a ház omladozó vakolatát, ódon fa ajtaját, és régi ablakait. Az ajtó azonnal kinyílt amint a kilincs után nyúlt. Sötétség vett körül mindent. Belépett a lépcsőházba, majd az ajtó lágyan becsukódott mögötte. Egy bizonytalan lépést tett előre. Hirtelen vakító fény villant fel. Kezével gyorsan eltakarta szemét. Várt, míg hozzászokik a szeme a világossághoz, majd ismét elindult. Az utat égő fáklyák mutatták neki. Kéken izzó lángjuk azonnal elaludt amint elhaladt mellettük. A lépcsőház falain festmények díszelegtek. Megállt egynél és tüzetesebben szemügyre vette. Egy csatát ábrázolt. Az ég megnyílt és Isten harcosai ereszkedtek alá az égből. A föld pedig felhasadt és a sötétség teremtményi bújtak elő a rejtekhelyükről. Az évek folyamán sokszor látta már ezt a jelenetet más-más festőktől, de ez volt a legszebb. A legfélelmetesebb teremtmények voltak, amiket emberi képzeleterő meg tudott alkotni. Irigyelte az embereket a tudatlanságukért. Amiért nem ismerik az árnyékban megbújó gonosz valódi arcát. A legfelső szinten egy résnyire nyitott ajtó várta. Kitárta az ajtót és bement a szobába. A helyiség modern irodának volt berendezve.

- Köszöntelek! – mondta az íróasztalnál ülő férfi. Arcát egy gyertya fénye világította meg. – Foglalj, helyet!

A fiú nem szólt csak leült az egyik székbe és körülnézett.

- Szépen elrejtetted ezt a kis irodát a kíváncsiskodó szemek elől.

- Van pár jó barátom. – mosolyodott el a férfi.

- Lidércek – nevetett fel a fiú. - Az árnyékban megbújó söpredék.

- Miből gondolod ezt?

- Kékek a lángok a lépcsőházban. - egy percig csak meredten néztek egymásra.

- Gyengének tűnsz – jegyezte meg a férfi.

- Ez nem a te dolgod. Miért hívattál? – hangja hűvös volt.

- Előbb kell a lány. – dőlt háta a székében a férfi.

- Mennyivel?

- Két heted van.

- Tudod te is, hogy két hét nem elég. – jelentette ki ridegen.

- Nem érdekel. – a férfi szemében kedvetlenség csillant. - Egyszer már sikerült. Most is képes vagy rá.

- Ez nem olyan egyszerű. – emelte meg a hangját a fiú.

- Nem kérdeztem, hogy mi egyszerű és mi nem. Azt mondtam, hogy végezz vele.

- Kell még egy kis idő. – mondta a fiú és az ajtó felé fordult.

- Ne feledd, kivel beszélsz. – a férfi hangja egyszerre vált fenyegetővé és nyájassá. – Erősebb vagyok nálad. Percek alatt végzek veled, és ha netán megszöknél, megtalállak bárhol is legyél.

- Engem mersz fenyegetni? – a fiú elfojtott indulatai a felszínre készültek törni. Odalépett a férfihoz és megragadta azt. – Vésd jól az eszedbe, hogy én tudom ki vagy valójában. – szeme koromfeketévé változott. Érezte a férfiból áradó félelmet, amely életerőként töltötte fel. – Lehet ezer arcod váltó, de egy valamit sosem rejthetsz el előlem. Engem az tesz erőssé, ami téged elgyengít. Az én módszerem, az én játékszabályaim. Ha kell a lány, akkor betartod ezeket – mondta, majd elengedte a férfit, aki zihálva a székébe rogyott. Hátat fordított és kisétált az ajtón. Sosem érezte még magát ilyen erősnek, mint most.

3. Fejezet ~ Mély vízben

Már korán reggel bent voltam a suliban. A padon feküdtem. Iszonyatosan fájt a fejem.
- Szia! – hallottam egy fiú halk hangját. Lassan kinyitottam a szemem és felnéztem. Alden állt előttem.
- Szia! – köszöntem vissza.
- Leülhetek? – kérdezte és levetette magát mellém.
- Már megtetted – válaszoltam kissé morcosan.
- Hel van egy oltári hírem. – lépett be a terembe Kerol. Kérdőm rám nézett aztán a mellettem ülő Aldenre.
- Mi az az oltári hír? – kérdeztem.
- Semmi. – vágta rá gyorsan. Rám sem nézett, csak zavartan mosolygott a mellettem lévő fiúra.
- Szóval… - kezdte Alden.
- Miről volt szó? – vágott a szavába barátnőm.
- Arról, hogy. – folytatta. – Ma lesz egy kóbor buli a régi vasgyárban.
- Kóbor buli. – ismételtem a szavait.
- Igen, ez egy fajta turné. A rendezők minden hónapban más városban lazulnak és a helyszínt előtte egy nappal küldik el. Na, benne vagytok?
- Igen. – válaszolta Kerol.
- Én passzolom – jelentettem ki.
- Ne már – sikította barátnőm.
- Jó buli lesz – próbált rávenni Alden, de nemet intettem. A csengő hangosan megcsörren, majd belépett a tanár.
- Foglaljanak helyet!
Alden összeszedte a cuccát és a helyére ment. Az óra nagy részében csak firkálgattam a füzetembe. Egy cseppnyi erőm sem volt, hogy odafigyeljek a tananyagra. Hirtelen elkezdett csengeni a telefonom jelezve, hogy SMS-t kaptam. Mr. Lawson abbahagyta a mondandóját és odajött hozzám.
- Szabad? – kérdezte és elvette a padomról a telefonom. – Helena ha már ön ilyen elfoglalt személyiség megtenné, hogy velünk is megossza elfoglaltságának tárgyát?
Visszaadta a telefont és kérdőm rám nézet. Jól tudtam, hogy mire vár. Felnyitottam a billentyűzárat és átnyújtottam a telefont.
- Grazie Helena! – mondtam. Figyelmesen tanulmányozta a telefonom. – Ha jól látom ön SMS-t kapott, melynek tartalma egyetlen mondat. Miért? – olvasta fel. - Hmm. Ez nagyon érdekes - jegyezte meg. - A telefonja nem ismeri fel azt a számot, amelyről küldték ezt a csekély üzenetet. Van elképzelése miért?
- Fogalmam sincs uram. - éreztem, ahogy lassan elpirulok.
- Talán egy titkos rajongó?
- Kétlem. - minden szempár rám szegeződött
- Hát akkor derítsük ki, hogy ki küldte. Mit válaszolna rá?
Rámeredtem a tanárra. Nem hiszem el, hogy ez velem történik. - gondoltam.
- Akkor majd én válaszolok - mondta és elkezdett SMS-t írni. Nemsokára egy újabb telefon is megcsörrent a teremben. A hang felé fordultam és láttam amint Alden előveszi a telefonját.
- Meg is van a hódolója. Ha jobban belegondolok tökéletes a kérdése Alden. Gondolom, most felteszik a kérdés maguknak. Miért kapok ma elzárást? Erre nagyon egyszerű a válasz. Mert nem figyelnek az órámon. A telefonjukat az elzárás után visszakaphatják - mondta majd folytatta az órát.

A teremben ültem ahol az elzárás szokott lenni. Rettenetesen dühös voltam. Alden még arra sem volt képes, hogy bocsánatot kérjen, amiért ilyen helyzetbe hozott. Csillapíthatatlan dühöm egyre erősödött. Soha senki még ennyire nem tudott felbosszantani. Lassan kinyílt az ajtó és Aden lépett be rajta. Száját széles mosolyra húzta, mint ha örülne, hogy lát. Lassan végigmért majd elismerően bólintott. Odalépett a tanárhoz és átnyújtott neki egy cetlit.
- Ezt az igazgató helyettes küldte.
A tanár figyelmesen elolvasta a papírra írt kis üzenetet, majd bólintott.
- Ti maradjatok itt. Ha hangzavar lesz, akkor meghosszabbítom az elzárást – mondta komoran.
Alden leült a mellettem lévő székre, és felém fordult.
- Szóval? – nézett rám kérdőn.
- Mit akarsz? – kérdeztem kissé gorombán. Egyre mérgesebb lettem rá.
- Miért nem jössz?
- Még mindig itt tartasz? – emeltem égnek a tekintetem.
- Igen. – vigyorodott el.
- Megmondtam nem megyek - emeltem meg a hangom.
- Mondták már neked, hogy gyönyörű vagy mikor mérges vagy? – húzódott közelebb hozzám. Pár centi választott el minket egymástól. Tengerkék szeme ragyogott miközben rám nézett. Hirtelen kinyílt az ajtó és a tanár lépett be rajta. Alden felsóhajtott és kicsit arrébb húzódott.
- Mr. Grain nem tudod, hogy a másik iskolájában mi volt a szokás, de itt nem ez. – mutatott ránk. – Kérem, foglaljon máshol helyet!
Alden felállt mellőlem és keresett egy másik helyet nem túl távol tőlem. Az idő rettenetesen lassan telt. Olyan csend volt a teremben, hogy még az óra halk kattanását is lehetett hallani. Szememmel követtem az mutató járását. Egy pillanatra lehunytam a szemem és mikor kinyitottam már nem a teremben voltam. Körülnéztem, de csak a nagy feketeséget találtam magam körül. Jeges víz járta át a ruhámat. Olyan volt, mint ha egy tóban lennék melynek fekete a vize. Elkezdett örvényleni körülöttem a víz. Volt valami a tóban, ami engem akart. A félelem úrrá lett rajtam. Valami hirtelen hozzáért a lábamhoz. Menekülni próbáltam, de elkapott és a mélybe rántott magával. Próbáltam kiszabadítani a lábam, de nem tudtam. Egyre erősebben tartott. Nem kaptam levegőt. Víz áramlott be a tüdőmbe. Egy hirtelen mozdulattal megrúgtam a szörnyet. Elengedett és felszínre tudtam úszni. Kapkodva szedtem a levegőt, míg újra a víz alá nem kerültem. A láthatatlan szörny szorosan ölelte körül a testem. Mozdulni sem tudtam. Egyre erősebben szorított, mint ha össze akarta volna roppantani. A még megmaradt erőmmel elkezdtem kapálózni hátha ki tudok szabadulni. Valami megszúrta a nyakam és iszonyatosan elkezdett fájni a testem minden porcikája. Összegörnyedtem. Az a valami elindult velem lefelé. Egyre csak lejjebb és lejjebb vitt. Azt mondják, hogy az ember halála előtt lepereg előtte az élete, de én csak feketeséget láttam. Azt hittem az elején, hogy ez csak egy újabb rossz álom, de ez már nem az volt. Olyan igazinak tűnt, hogy nem lehetet az. Nem volt már több erőm küzdeni. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a mély magával ragadjon.

Erős kéz szorította meg a válla. Megragadtam és a földre szorítottam a fiú fejét. Ekkor vettem észre, hogy Alden az.
- Helena! Mi történik itt? – viharzott be a terembe a tanár. Elengedtem Aldent, aki gyorsan összeszedte magát és válaszolt helyettem.
- Csak megmutattam neki, hogy hogyan bánjon el a rossz fiúkkal. – kacsintott rám. – Meg kell hagyni gyorsan tanul.
- Igaz ez? – kérdezte kérkedve a felügyelő tanár.
- Ö, igen.
- Rendben. Most megússzák egy figyelmeztetéssel. Kérem a jövőben az ilyen oktatást az iskolán kívül létrehozni! Elmehetnek. Vége az elzárásnak. – mondta és kisétást a teremből. Egy szó nélkül összeszedtem a cuccom és otthagytam Aldent.
A kocsiban ültem és próbáltam magam összeszedni. Remegett a kezem az ijedségtől. Olyan valóságosnak tűnt az egész. Halk kopogtatás hallatszódott az ablakon. A félelemtől összerezzentem. A hang irányába néztem és láttam amint Alden áll a kocsi mellet. Barátságosan mosolygott rám és intett, hogy száljak ki.
- Szia! – köszöntem neki. Remegett a hangom. Hallottam a szívem dobogását a fülemben.
- Jól vagy? – lépett közelebb Alden.
- Igen. Minden a legnagyobb rendben. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Nagyon rosszul hazudsz. Add ide a kulcsokat!
- Nem – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Aldent nem érdekelte az, amit mondtam. Kikerült és beült a kocsiba. Elfordította a kulcsot és a motor lágyan felmordult.
- Hé, ez az én kocsim! – sikítottam.
- Ha nem ülsz be, akkor többé már nem. – csapta be az ajtót. Ökölbe szorítottam a kezem és beültem én is az autóba. Egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz. Rezzenéstelen tekintettel bámultam kifelé az ablakon. Próbáltam elnyomni magamban a feltörő haragot, de nem sikerült. Minél jobban el akartam fojtani annál nagyobb lett a dühöm.
- Meg is érkeztünk. – állította le a motort Alden a házunk előtt. Kiszálltam a kocsiból és becsaptam magam mögött az ajtót. Gyors léptekkel a házunk felé tartottam. Már a bejárati ajtó előtt álltam, mikor Alden utolért.
- Hel várj már egy percet! – fogta meg a karomat.
- Mit akarsz? – förmedtem rá.
- Bocsánat. – jött közelebb hozzám. Pár centi választott el minket egymástól. – Bocsánat, amiért olyan barom voltam. – hangja nyugodt és kellemes. Gyönyörű kék szemében ragyogott miközben rám nézett. Teljesen elvarázsolt. Szinte már nem is haragudtam rá.
- Láttam, hogy nem vagy jól és úgy se fogadtad volna el, ha felajánlom, hogy hazahozlak.
- Semmi baj. – mosolyodtam el. Nem hittem volna, hogy ilyen rendes – gondoltam magamban.
- Remek. – mosolygott vissza rám. – Na meg hát kellet egy fuvar is.
- Tessék? – úgy éreztem magam, mint, ha egy vödör vízzel öntöttek volna le.
- Tudod egy fuvar. Egy utcával arrébb lakok és a kocsim a szerelőnél.
- Ó szóval úgy nézek én ki, mint egy taxis? – emeltem meg a hangom. Kinyitottam az ajtót és be akartam menni a házba, de Alden visszahúzott magához.
- De igaz nincs harag?
- Nincs harag. Sőt annyira nem haragszom rád, hogy adok egy jó tanácsot. Vizsgáltasd ki magad, mert beteg vagy! – minden egyes szónál egyre magasabbra emeltem a hangom. Szinte már ordítottam vele. Minden dühömet rázúdítottam.
- Azért este eljössz bulizni? – villantott rám egy mosolyt.
- Csak is. – hátat fordítottam neki és becsaptam magam mögött az ajtót.