2. Fejezet ~ Valóra vált rémálom

Ha tetszett a történett, akkor ide kattintva csatlakozhattok az oldal csoportjához. :D

A szobámban álltam. A semmiből hirtelen lángok csaptak fel. A torkomat és a szememet marta a füst. Elkezdtem köhögni, alig kaptam levegőt. Menekülni próbáltam, de mozdulni se tudtam. Megbénított a félelem. Egy tűzgyűrű vett körül. A lángok egyre magasabbra és magasabbra törtek. Lassan az egész szoba elkezdett égni. A tűz elemésztette a körülöttem lévő világot és vele együtt engem is. A táncoló lángcsóvák arctalan alakokat öltöttek és mind felém tartott. A félelem egyre jobban a hatalmába kerített. Minden egyes lépésüknél egyszerre kántálták a nevemet.
- Helena, Helena. - minden egyes kiejtett szó a csontomig hatolt és elképesztő fájdalmat okozott nekem. Olyan volt, mint ha az a valami bennem lenne, és belülről akarna elpusztítani. Egyre közelebb és közelebb értek hozzám. Összeszedtem minden bátorságom és futásnak eredtem. Átugrottam egy lángemberen, de már nem a szobámban voltam. Egy szikla peremén értem földet. Egy centin múlt, hogy le ne zuhanjak. Visszább léptem és lenéztem a mélybe. Egy tüzes lávatenger hömpölygött alattam, amely minden oldalról körülvett. Az összefüggő láva hirtelen szétvált és ezernyi embert alkotott. Asszonyok és férfiak másztak felfelé egymást taposva. Úgy néztek ki, mint ha a kárhozatra ítéltek lelkeik lennének. Fájdalmasan sikítottak és sírtak, mint ha elevenen nyúznák meg őket. Sátáni kacajt sodort felén a meleg szellő, amely égette a bőrömet. Az ég koromfekete volt, amelyet néha egy-egy villám festett fényesre. A lelkek egyre feljebb jutottak.
- Helena, most nem menekülhetsz. - hallatszott a távolból egy eltorzult hang. Menekülni próbáltam, de nem tudtam. Nem volt kiút. Hirtelen valami elkapta a lábamat és magával rántott a mélybe.
- Hahaha - nevetett a hang. - A pokolba vezető út. - hallottam zuhanás közben.

- Segítség! – kiáltottam álmomból felriadva. A lepedőm csuromvíz volt az izzadságtól. Highway to hell – zengte a telefon. Fáradtan érte nyúltam.
- Tessék? – vettem fel morcosan.
- Boldog szülinapot! – sikította Emili.
- Oh, szia! Már kezdtem örülni. – fintorodtam el.
- Tudom drágám, de a szüleidnek … - kezdte.
- Már megint halaszthatatlan dolguk van – ironizáltam.
- Ne légy ilyen! – szólt rám. – Nem felejtették el a szülinapod még ajándékot is kaptál.
- Ja mert előtte egy évvel bejelentkeztem náluk.
- Én a helyedben örülnék a féktelen szabadságnak és az ajándékoknak.
- Szerencsésnek érzem magam – a hangomba egy kis arrogancia költözött.
- Azért az a sportkocsi nem volt olyan rossz – jegyezte meg.
- Ja, és idén mit találtál ki? – kérdeztem miközben elnyomtam egy ásítást.
- Ha kikelsz, az ágyból megtudod.
- Honnan… - kezdtem.
- Én mindent tudok – hangjában büszkeség csilingelt.
- Ezért vagy te az anyám kedvenc asszisztense.
- És az egyetlen is – nevetett fel. – Na, jó kedvesem, nekem most mennem kell. Ha elmész, otthonról vegyél fel bukósisakot.
- De hát nekem nincs is.
- A mamád azt üzeni, hogy szeret.
- Én is őt – mondtam, de már senki sem volt a vonal másik végén. Lassan felöltöztem és lementem a konyhába. Az asztalon egy ajándékdoboz várt, amely egy kulcsot rejtett. Semmi mást még egy üdvözlő kártyát sem.
- Boldog szülinapot - sóhajtottam.
Felkaptam a konyhapultról a táskám és a garázsba siettem. Egy új kocsira számítottam, de tévedtem. Egy fekete motor állt előttem. A kormányon egy kis cetli lengedezett. Az új jogsihoz. - állt rajta.
- Egész jó Emili - mondtam elismerően.

Ködös nap volt a mai. A suli parkolójában egy lelket sem lehetett látni. Egy villám szaladt át az égen jelezve, hogy mindjárt elkezd esni az eső. Még egyet villámlott és az esőcseppek sűrű hálózata vett körül. Berohantam a suliba. Az aulában mozdulni sem lehetett a diákseregtől. Átverekedtem magam a tömegen és a terem felé indultam.
- Hel – szólt utánam valaki. Kerol tartott felém gyors léptekkel. – Verőfényes jó reggelt! – száját szinte már természetellenesen nagy mosolyra húzta.
- Szia! Minek örülsz ennyire?
- Annak, hogy ez az év az újoncok éve lesz – jelentette ki.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem kissé aggodalmasan.
- Te még nem hallottad? – indult el a terem felé. – Van egy új diák. Egy srác és pont a mi osztályunkba jár.
- Értem. – egy cseppet sem érdekelt az új fiú. Csak bámultam magam elé, miközben barátnőm tájékoztatott a legfrissebb pletykákról. Már az osztályteremnél jártunk mikor beleütköztem valakibe. Felnéztem és Luke állt előttem.
- Ne haragudj!
- Semmi baj. – mosolygott rám kedvesen. Kinyitotta előttem az ajtót és udvariasan előre engedett.
- Köszi. – mosolyogtam vissza rá.
Bementem és elfoglaltam a helyem. Kerol ledobta mellém a táskáját és leült a mellettem lévő székre.
- Nem értelek. Luke helyes és még okos is. Mi a baj vele? – kérdezte. – Na, mindegy. Azt mondják, hogy nagyon jól néz ki, de még senki se látta – folytatta a beszámolóját.
- Akkor még is honnan tudják, hogy hogy néz ki? – kérdeztem.
Kerol válaszra nyitotta a száját, de becsengettek. Dühödt pillantást vetett rám.
- Csendet! – lépet be a tanár. – Ha mindenki elhelyezkedett nyissátok ki a könyveket. A mai témánk a …
Halk kopogtatás zavarta meg órát. Lassan kinyílt az ajtó és az igazgató lépett be. Odament Mr.Withman-hez és átnyújtott neki egy papírt. Figyelmesen elolvasta a kis papírt és bólintott.
- Rendben, hívja be! - mondta a tanár. Az igazgató kiment a teremből és kis idő múlva ismét kinyílt az ajtó. Egy srác lépett be rajta és Withman mellet, ált meg.
- Had mutassam be az új osztálytársatokat Alden Grain-t.
Alden lebilincselő látványt nyújtott. Hollófekete haja és tengerkék szeme volt. Farmert és fekete pólót viselt, amely megmutatta erős izmait. Egy pillanatra sem tudtam levenni róla a tekintetem. Teljesen megbabonázott. Ismerősek voltak a vonásai. A széles válla, az állának lágy ám férfias íve. Úgy éreztem, mint ha már ismerném valahonnan, de nem tudom, hogy honnan.
- Szeretnél pár szót mondani magadról? - kérdezte a tanár.
- Nem igazán - válaszolta. Hangja mély és bársonyos volt. A lélegzetem is elállt, ahogy őt figyeltem. A hatalmába kerített és elvarázsolt.
- Ki lesz az, aki körbevezeti Aldent az iskolában? - tette fel a kérdést Mr.Withman. Egy szempillantás alatt lendültek a lányok kezei a levegőbe.
- Christin, légy oly kedves és segíts mindenben neki.
A lányok sorra sóhajtottak fel vágyakozóan.
- Foglalj helye! Ott van is egy hely. - mutatott a tanár a mellettem lévő padra. Alden elindult felém. A mozgása sejtelmes és könnyed volt, mint egy prédára lecsapó oroszláné. Észre sem vett. Még rám sem pillantott. Mint ha láthatatlan lennék a számára. Az ablak mellet ült le.
- Folytassuk az órát! Nyissátok ki a tankönyvet - mondta a tanár. Az óra nagy része lassan telt el. Hűvös lágy szellő cirógatta meg a vállam, majd hirtelen úgy éreztem, mint ha karmok martak volna belém. Az ablak felé fordultam és láttam, hogy egy kis résen sűrű fekete gomolygó felhő szűrődik be Alden mellet. Pánik félelem lett úrrá rajtam. Ugyanezt az árnyat láttam álmomban is, de ez már nem álom. Rossz előérzetem támadt. A vér is megfagyott az ereimben. Hirtelen elkezdtem szédülni. Egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Az árny nagyobbodott. Keserves sikítás törte meg a csendet. A félelemtől kiesett a toll a kezemből és hangos puffanással ért földet.
- Helena ne nézd már olyan feltűnően! - bökött oldalba barátnőm.
- Nem őt nézem. - fordultam felé. - Hanem azt a... - visszapillantottam, de már nem volt ott semmi. Mint ha semmi sem történt volna.
- Elég sápadt vagy, jól érzed magad? - kérdezte aggodalmasan.
- Igen, semmi baj. - megnyugtatott a tudat, hogy az a valami már eltűnt. Hirtelen megszólalt a csengő mire összerezzentem.
- Hel – szólt rám Kerol.
- Igen? – fordultam felé.
- Kezdődik a következő óra. Jössz? – kérdezte.
- Persze. – összepakoltam a cuccom és követtem Kerolt.

Délután az üzletsoron vásárolgattam. Az egyik bolt kirakata előtt állam mikor mellém lépett barátnőm.
- Szia. Bocsi, hogy késtem csak…- hadarta gyorsan.
- Semmi baj. Jössz? – intettem a bolt felé. Lassan végigmérte a kirakat bábút majd bólintott.
- Elég ígéretesen néz ki.
Bementük a boltba és elkezdtünk nézelődni. Megálltam az egyik állvány előtt és figyelemre vettem a rajta lévő ruhákat. Kinyílt az ajtó és hideg levegő áramlott be rajta. Felemeltem a fejem, de az eladón és rajtunk kívül senki sem volt az üzletben. Fagyos borzongás futott végig rajtam. Hirtelen elkezdtem szédülni. A látásom homályosabb lett. Egyre rosszabbul lettem. Meg kellet kapaszkodnom az állványban, hogy össze ne essek.
- Megvárlak a bolt előtt – mondtam és kimentem. Forgott körülöttem a világ. A kirakat üvegének vetettem a hátam. A szél lágyan cirógatta az arcomat, majd hirtelen feltámadt. A köd elkezdett sűrűsödni körülöttem. Gyors lépteket vertek vissza a falak. Körülnéztem, de senkit sem láttam. Hirtelen szorítást éreztem a nyakamon, olyan érzés volt, mint ha egy kéz tartana fogva. A semmiből megjelent előttem egy férfi. Sötét pulóvert és farmert viselt. Arcát kapucni takarta el. Lassan elindult felém. A félelemtől mozdulni sem tudtam. Minél közelebb ért hozzám annál erősebb lett a szorítás a nyakamon. Előttem állt mikor megcsillant valami a kezébe. Egy tőr volt az. A magasba lendítette a kezét és lecsapni készült. A körülöttünk lévő fehér köd sűrű fekete füstté változott. A szél egyre erőteljesebb lett. A férfi arcát takaró kapucni leesett a fejéről. Hirtelen megtorpant és zavartan körülnézett. Szemében félelem tükröződött. Hátrébb lépett tőlem és a szorítás elmúlt. Számomra ismeretlen nyelven kezdett el beszél. Úgy hangzott, mint ha bocsánatért esedezne. A fekete felhő szorosan körülvette a férfit.
Keservesen felordított majd összegörnyedt. Úgy nézett ki, mint ha hatalmas fájdalmai lennének. Felemelte a fejét és könyörgően rám nézett.
- Exitus fero - mondta majd eltűnt a fekete köddel együtt.
- Hel gyere már be! Nézd mit találtam! – lépett ki az üzletből Kerol. A térdem elkezdett remegni. Minden erőm elszáll és a földre rogytam. Nem értem, hogy mi történt. A távolba meredtem. Azt a helyet néztem ahol a férfi eltűnt.
- Mi a baj? Úgy nézel ki, mint ha szellemet láttál volna – jegyezte meg barátnőm.
- Minden rendben. – szedtem össze magam. – Nekem, haza kell most mennem. - dadogtam. - Szia! – mondtam és elindultam hazafelé.

1. Fejezet ~ Péntek 13

Ha tetszett a történet, akkor ide kattintva csatlakozhatsz az oldal csoportjához. :D



Az iskola felé vezető úton hajtottam végig mikor elkezdett szakadni az eső. Az utak csúszóssá és veszélyessé váltak. Bekapcsoltam a rádiót és fentebb vettem a fűtést a kocsiban.
- Jó reggelt Beaver! – köszöntötte a műsorvezető a hallgatókat. – Újabb esős napra ébredtünk, de se baj a kedvünk ettől még felhőtlen. Szeretett városunk környékén 10 fokra számíthatnak. Ne aggódjanak, mi majd jobb kedvre derítjük önöket a mai napon is. Ismerik a mottónkat, ha esik, ha fúj, a rádió mindig szól. Elkezdett recsegni a rádió és megszűnt az adás. Átváltottam egy másik csatornára, de ott sem volt. Hirtelen a műszerek megbolondultak. Fékezni próbáltam, de nem sikerült. Nem fogott a fék. Az autó egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Félre rántottam a kormányt. Egy hatalmas durranást hallottam és elvesztettem az uralmamat, az autó felet. Iszonyatos sebességgel megpördültem az autóval és bevertem a fejem a kormányba. A kocsi keresztbe állt meg az úton. A fejemhez kaptam ahol bevertem és láttam, ahogy vér csorog végig az ujjaimon. Elkezdett körülöttem forogni a világ majd elsötétült minden.

A hideg lassan kúszott fel a hátamon centiről centire. Olyan volt, mint ezernyi tűszúrás. Lassan kinyitottam a szemem. Lüktetett a fejem a fájdalomtól. Dermesztő hideg volt. Az esőcseppek szüntelenül mosták a szélvédőt. Ki akartam szállni a kocsiból, de nem tudtam. A kilincs be volt fagyva. Pánik félelem lett úrrá rajtam. Apró jégvirágok jelentek meg az ablakon. Sűrűn hálózták be az üveget eltakarva előlem a világot. Próbáltam lekaparni a kilincsről a jegyet, de nem ment. Egyre fáradtabb lettem, mint ha minden energiám elszívná. Egy sötét gomolygó felhő jelent meg az esőben. Lassan egy alak rajzolódott ki előttem. Egy férfi volt az. Sötét ruhát viselt. Éj fekete haja és annál is sötétebb szeme volt. Villámok világították meg fakó bőrét. Engem figyelt. A szemembe nézett és fogva is tartott. Menekülni akartam, de a félelemtől mozdulni sem tudtam. Az alak gúnyosan elvigyorodott. A szeme fehérje eltűnt és átváltozott koromfeketévé. Közelebb lépett. Halk suttogást hallottam és iszonyatos fájdalom kerített hatalmába. A hang egyre erőteljesebb lett és vele együtt nőtt a fájdalmam is. Nem kaptam levegőt, mint ha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkomat. Fuldokoltam. Kínkeserves sikítást hallottam és olyan volt, mint ha ezernyi ember gyötrelmét éreztem volna. Összeolvad előttem a világ, majd teljesen megszűnt.

Mikor magamhoz tértem elmúlt a fájdalmam. Körülnéztem. Minden normálisnak tűnt, mint ha semmi sem történt volna. Kiszálltam a kocsiból, hogy megnézzem mennyire tőrt össze. Csak a kerék sérült meg. Gyorsan kicseréltem. Rossz érzésem támadt, mint ha figyelnének. Megfordultam, de nem volt ott senki. A közeli erdőben megmozdultak a fák ágai. Éles szél süvített végig a tájon. Csontomig hatolt a hideg. Összébb húztam magamon a kabátot és beszálltam a kocsiba. Az első órának már vége volt mikor a suliba értem. Diákok kígyózó sora haladt a folyosón.
- Helena. – hallottam a nevem. A hang irányába fordultam és láttam, hogy egy vörös hajú szeplős lány válik ki a tömegből. Kerol volt az. - Boszorkányos jó reggelt! – köszöntött vidáman.
- Szia.
- Nem voltál első órán – jelentette ki. – Te jó ég hót víz a ruhád!
- Tudom – mondtam kissé morcosan. – Nem indult valami szerencsésen a napom.
- Mi történt?
- Semmi különös – legyintettem.
- Biztos vagy te benne? – nézett rám aggodalmason. – Tudod, te milyen nap van?
- Persze péntek.
- Ez nem csak egy egyszerű nap. Péntek 13 van.
- És? – kérdeztem.
- Nem véletlenül nevezik ezt a napot balszerencsésnek.
- Te hiszel ebben? – meredtem rá barátnőmre.
- Igen és jobban tennéd, ha te is.
- Ez marhaság – mondtam és elindultam a terem felé. Hirtelen megtorpantam. Egy sötét árnyék kavargott a diákok között. Lassan testet öltött. Ott állt velem szemben. Ugyan az a srác volt az, akit a kocsiból láttam.
- Helena figyelsz te rám? – lépett mellém.
- Az meg ki? – fordultam a barátnőm felé.
- Hol? – nézett körbe.
- Ott - mutattam a távolba, de nem állt ott senki.
Helena Andersont hívatják az igazgatóiba – mondták be a suli rádióba.
- Mit csináltál? – kérdezte Kerol.
- Fogalmam sincs – mondtam és elindultam az irodába.
- Vigyázz magadra! – szólt utánam.

Az igazgató már várt rám.
- Foglaljon helyet! – szólt Mr. McKornic. – Azért hívattam, mert ez már a harmadik alkalom, hogy elkésik és még az év eleje van.
- Tudom uram, de higgye el ez lesz az utolsó – mentegetőztem. Halk kopogás hallatszott az ajtón, majd Mrs.Kellemen lépet be.
- Megérkezett az új diák – tájékoztatta az igazgatót.
- Rendben. Mondja meg neki, hogy várjon még egy percet. Téged most csak figyelmeztetlek, és most elmehetsz – fordult felém.
- Köszönöm - mondtam és kimentem az irodából.
A terem felé tartottam mikor hatalmas erővel nekem jött egy srác.
- Hé! Nem tudsz vigyázni?! - szóltam utána, de figyelemre se méltatott. Hirtelen rosszul lettem. Elkezdett körülöttem forogni a világ. A falnak vetettem a hátam. Egyre gyengébb és gyengébb lettem.

A nap többi része unalmasan telt. Suli után hazamentem ahol Rofus már várt.
- Szia, kutyuskám - simogattam meg.
Izgatottan elkezdett csaholni.
- Menjünk el sétálni?
Kérdésemre csak egy hangos vakkantással válaszolt. Egész délutánt a szabadban töltöttük. A Nap már lemenőben volt.
- Rofus gyere - hívtam magamhoz. Rácsatoltam a nyakörvet és hazafelé indultunk. Egy sikátornál jártunk mikor Rofus egyre idegesebb lett. Megtorpant és elkezdett morogni. Támadni készült, de nem tudtam, hogy mire. Nem volt ott senki.
- Semmi baj - próbáltam lecsillapítani, de egyre ingerültebb lett. Futásnak eredt ezzel elrántva engem. A földre estem Rofus pedig elszökött. Pár másodperc múlva fájdalmas nyüszítést hallottam. Felkeltem a földről és a hang irányába siettem. Vérbe fagyva találtam rá a sikátorban. Tőle nem messze egy sötét gomolygó árnyat láttam, ami éppen egy lányt kínzott. A testét körülvette az átláthatatlan felhő. A száján keresztül szívott ki belőle valami fényes anyagot. A lány bőre sápadt volt és alig lélegzett, olyan volt, mint ha az életerejét venné el. A félelemtől földbe gyökerezett a lábam. Mozdulni sem mertem. Az árny lassan testet öltött. Felém fordult, mint ha megérezte volna, hogy ott vagyok. Rám villantotta sötét szemeit és elengedte a lányt, aki rongybabaként esett össze. Elindult felém. Léptei nyomán megfagyott a föld. Futásnak eredtem. Az utca sötét és kihalt volt. Lépteket hallottam közeledni. Körülnéztem, de senki sem volt ott. A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, mint ha az árnyék megmozdult volna. Felgyorsítottam a lépteimet. Hátrafordultam, hogy megnézzem, hogy biztosan nem követ-e. Megálltam egy pillanatra és a tenyerembe temettem az arcomat. A szívem a torkomban dobogott. Egy gúnyos nevetés visszhangzott a távolból. Felnéztem és ott állt az utca túloldalán. Egyre közelebb és közelebb jött. A lámpák fényei kihunytak mikor a közelükbe ért. Ismét futásnak eredtem, de hirtelen elém került. A másik irányba rohantam és befordultam egy mellékutcába. Minél távolabb akartam tőle kerülni még is olyan volt, mint ha egyre közelebb és közelebb lennék hozzá. Az utca végén befordultam és tovább futottam. Egy zsákutcába érkeztem. Menekülni akartam, de már utolért. Sátáni kacajt vertek vissza a falak.
- Előlem nem menekülhetsz - hallottam és összeestem.

Egy fémtárgy csörrenése térített magamhoz. Az erdőben voltam. A telihold olyan fényesen világított, hogy szabad szemmel is minden lehetett látni. Meg voltam kötözve. A férfi egy gödörből mászott ki.
- Végre, hogy magadhoz tértél - mondta és megragadott.
- Mit akarsz velem csinálni? - kérdeztem remegő hangon. Nem válaszolt csak belökött egy gödörbe. Egy koporsó mellet értem földet. Felsegített.
- Ki vagy te? - kérdeztem és közelebbről is szemügyre vettem. Egyidősek lehettünk. Maga volt a Sátán.
- A halál - válaszolta és a koporsó felé tolt. Belerúgtam a térdébe, amitől hátrébb tántorodott. Próbáltam kimászni, de visszarántott. A falnak szorított és gúnyosan felnevetett. Ököllel pofon vágtam, de meg sem érezte. Megragadott és a koporsó felé vonszolt és bezárt oda. Próbáltam a tetejét megmozdítani, de nem tudtam. Hallottam amint földet szór rám.
- Kérlek, ne csináld ezt - könyörögtem neki.
- A helyedben én spórolnék a levegővel - szűrődött be az elfojtott a hangja. Újabb kísérlettett tettem arra, hogy kiszabaduljak, de ismét kudarcot vallottam. Egyre kevesebb levegőm maradt. Fuldokoltam. Küzdöttem az életemért. Gondolatok cikáztak a fejemben. Csak arra tudtam gondolni, hogy más is így fog járni. Meg kell állítanom őt. Megőrjített a tehetetlenség. Ki akartam szabadulni. Egyre kimerültebb lettem. Becsuktam a szemem és elcsendesedett körülöttem a világ.

- Helena - hallottam a barátnőm hangját. - Ébredj már fel.
- Segítség – kiáltottam.
- Semmi baj!
Kinyitottam a szemem. A tantermünkben voltam.
- Milyen nap van? Mi történt? - kérdeztem idegesen.
- Péntek 13 és úgy látszik, hogy elaludtál matekon. Nem hibáztatlak unalmas a matek főleg első órába.
- Igen az - megkönnyebbültség fogott el. A történtek csak álom volt.

Prológus

Ha tetszett a történet, akkor ide kattintva csatlakozhattok a blog csoportjához. :D


Az utca sötét és kihalt volt. Csendesen szitált az eső. Dermesztően hideg volt, még a lehelet is látszott. Csak egy srác járt odakint. Cseppnyi félelmet sem érzet, hisz tudta, hogy az emberek jobban félnek tőle, mert ő valami más. Egy szörnyeteg. Bármerre csak járt fájdalom követte a lábnyomát. Amihez csak hozzáért tönkrement. Maga volt a rontás. Elkezdett körülötte kavarogni a levegő és sűrű fekete köd vette körül. Szorosan körbeölelte a testét aztán eltűnt vele együtt. 

Lassan kitisztult a levegő a fiú körül és egy ködös sikátorban találta magát. Körbe sem nézett csak haladt tovább. A sikátor bejáratánál egy autó áll. Mikor a srác az autó mellett járt a sofőr lehúzta az ablakot.
- Szállj be! – utasította. A fiú szó nélkül beült a kocsiba.
- Azt hittem, hogy Európában vagy.
- Rég láttalak barátom – mondta a férfi nyájasan.
- Nem emlékszem arra, hogy barátok lennénk – a fiú hangjában undor költözött. Megvetette a mellette ülőt, hiszen jól ismerte már.
- A régi szép idők emlékére – nyújtott kezet a sötét alak.
- Miért hívattál? – szögezte neki a kérdést. A férfi nem válaszolt csak átnyújtott neki egy fényképet. A fiú figyelmesen tanulmányozta a képe.
- Ő meg ki? - kérdezte.
- Nem az a lényeg. - tartott egy kis szünetet. - Nagyon fontos a számunkra. - tette hozzá.
- És nekem mi a szerepem ebben?
- Az, ami eddig.
- Azt csináljam, amit a többiekkel?
- Csak hozd el nekünk.
- Rendben. - adta vissza a képed, de a férfi nemet intet.
- Tartsd meg nyugodtan.
A srác csak bólintott és kiszállt. Felmordul a kocsi motorja aztán elhajtott. A fiú egyedül állt a sikátorban és csak bámulta a képet. Hirtelen haragra gerjedt és széttépte azt. A darabokat szétszórta a szélben és csendben figyelte, ahogy elsodródnak tőle.