Az iskola felé vezető úton hajtottam végig mikor elkezdett szakadni az eső. Az utak csúszóssá és veszélyessé váltak. Bekapcsoltam a rádiót és fentebb vettem a fűtést a kocsiban.
- Jó reggelt Beaver! – köszöntötte a műsorvezető a hallgatókat. – Újabb esős napra ébredtünk, de se baj a kedvünk ettől még felhőtlen. Szeretett városunk környékén 10 fokra számíthatnak. Ne aggódjanak, mi majd jobb kedvre derítjük önöket a mai napon is. Ismerik a mottónkat, ha esik, ha fúj, a rádió mindig szól. Elkezdett recsegni a rádió és megszűnt az adás. Átváltottam egy másik csatornára, de ott sem volt. Hirtelen a műszerek megbolondultak. Fékezni próbáltam, de nem sikerült. Nem fogott a fék. Az autó egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Félre rántottam a kormányt. Egy hatalmas durranást hallottam és elvesztettem az uralmamat, az autó felet. Iszonyatos sebességgel megpördültem az autóval és bevertem a fejem a kormányba. A kocsi keresztbe állt meg az úton. A fejemhez kaptam ahol bevertem és láttam, ahogy vér csorog végig az ujjaimon. Elkezdett körülöttem forogni a világ majd elsötétült minden.
A hideg lassan kúszott fel a hátamon centiről centire. Olyan volt, mint ezernyi tűszúrás. Lassan kinyitottam a szemem. Lüktetett a fejem a fájdalomtól. Dermesztő hideg volt. Az esőcseppek szüntelenül mosták a szélvédőt. Ki akartam szállni a kocsiból, de nem tudtam. A kilincs be volt fagyva. Pánik félelem lett úrrá rajtam. Apró jégvirágok jelentek meg az ablakon. Sűrűn hálózták be az üveget eltakarva előlem a világot. Próbáltam lekaparni a kilincsről a jegyet, de nem ment. Egyre fáradtabb lettem, mint ha minden energiám elszívná. Egy sötét gomolygó felhő jelent meg az esőben. Lassan egy alak rajzolódott ki előttem. Egy férfi volt az. Sötét ruhát viselt. Éj fekete haja és annál is sötétebb szeme volt. Villámok világították meg fakó bőrét. Engem figyelt. A szemembe nézett és fogva is tartott. Menekülni akartam, de a félelemtől mozdulni sem tudtam. Az alak gúnyosan elvigyorodott. A szeme fehérje eltűnt és átváltozott koromfeketévé. Közelebb lépett. Halk suttogást hallottam és iszonyatos fájdalom kerített hatalmába. A hang egyre erőteljesebb lett és vele együtt nőtt a fájdalmam is. Nem kaptam levegőt, mint ha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkomat. Fuldokoltam. Kínkeserves sikítást hallottam és olyan volt, mint ha ezernyi ember gyötrelmét éreztem volna. Összeolvad előttem a világ, majd teljesen megszűnt.
Mikor magamhoz tértem elmúlt a fájdalmam. Körülnéztem. Minden normálisnak tűnt, mint ha semmi sem történt volna. Kiszálltam a kocsiból, hogy megnézzem mennyire tőrt össze. Csak a kerék sérült meg. Gyorsan kicseréltem. Rossz érzésem támadt, mint ha figyelnének. Megfordultam, de nem volt ott senki. A közeli erdőben megmozdultak a fák ágai. Éles szél süvített végig a tájon. Csontomig hatolt a hideg. Összébb húztam magamon a kabátot és beszálltam a kocsiba. Az első órának már vége volt mikor a suliba értem. Diákok kígyózó sora haladt a folyosón.
- Helena. – hallottam a nevem. A hang irányába fordultam és láttam, hogy egy vörös hajú szeplős lány válik ki a tömegből. Kerol volt az. - Boszorkányos jó reggelt! – köszöntött vidáman.
- Szia.
- Nem voltál első órán – jelentette ki. – Te jó ég hót víz a ruhád!
- Tudom – mondtam kissé morcosan. – Nem indult valami szerencsésen a napom.
- Mi történt?
- Semmi különös – legyintettem.
- Biztos vagy te benne? – nézett rám aggodalmason. – Tudod, te milyen nap van?
- Persze péntek.
- Ez nem csak egy egyszerű nap. Péntek 13 van.
- És? – kérdeztem.
- Nem véletlenül nevezik ezt a napot balszerencsésnek.
- Te hiszel ebben? – meredtem rá barátnőmre.
- Igen és jobban tennéd, ha te is.
- Ez marhaság – mondtam és elindultam a terem felé. Hirtelen megtorpantam. Egy sötét árnyék kavargott a diákok között. Lassan testet öltött. Ott állt velem szemben. Ugyan az a srác volt az, akit a kocsiból láttam.
- Helena figyelsz te rám? – lépett mellém.
- Az meg ki? – fordultam a barátnőm felé.
- Hol? – nézett körbe.
- Ott - mutattam a távolba, de nem állt ott senki.
Helena Andersont hívatják az igazgatóiba – mondták be a suli rádióba.
- Mit csináltál? – kérdezte Kerol.
- Fogalmam sincs – mondtam és elindultam az irodába.
- Vigyázz magadra! – szólt utánam.
Az igazgató már várt rám.
- Foglaljon helyet! – szólt Mr. McKornic. – Azért hívattam, mert ez már a harmadik alkalom, hogy elkésik és még az év eleje van.
- Tudom uram, de higgye el ez lesz az utolsó – mentegetőztem. Halk kopogás hallatszott az ajtón, majd Mrs.Kellemen lépet be.
- Megérkezett az új diák – tájékoztatta az igazgatót.
- Rendben. Mondja meg neki, hogy várjon még egy percet. Téged most csak figyelmeztetlek, és most elmehetsz – fordult felém.
- Köszönöm - mondtam és kimentem az irodából.
A terem felé tartottam mikor hatalmas erővel nekem jött egy srác.
- Hé! Nem tudsz vigyázni?! - szóltam utána, de figyelemre se méltatott. Hirtelen rosszul lettem. Elkezdett körülöttem forogni a világ. A falnak vetettem a hátam. Egyre gyengébb és gyengébb lettem.
A nap többi része unalmasan telt. Suli után hazamentem ahol Rofus már várt.
- Szia, kutyuskám - simogattam meg.
Izgatottan elkezdett csaholni.
- Menjünk el sétálni?
Kérdésemre csak egy hangos vakkantással válaszolt. Egész délutánt a szabadban töltöttük. A Nap már lemenőben volt.
- Rofus gyere - hívtam magamhoz. Rácsatoltam a nyakörvet és hazafelé indultunk. Egy sikátornál jártunk mikor Rofus egyre idegesebb lett. Megtorpant és elkezdett morogni. Támadni készült, de nem tudtam, hogy mire. Nem volt ott senki.
- Semmi baj - próbáltam lecsillapítani, de egyre ingerültebb lett. Futásnak eredt ezzel elrántva engem. A földre estem Rofus pedig elszökött. Pár másodperc múlva fájdalmas nyüszítést hallottam. Felkeltem a földről és a hang irányába siettem. Vérbe fagyva találtam rá a sikátorban. Tőle nem messze egy sötét gomolygó árnyat láttam, ami éppen egy lányt kínzott. A testét körülvette az átláthatatlan felhő. A száján keresztül szívott ki belőle valami fényes anyagot. A lány bőre sápadt volt és alig lélegzett, olyan volt, mint ha az életerejét venné el. A félelemtől földbe gyökerezett a lábam. Mozdulni sem mertem. Az árny lassan testet öltött. Felém fordult, mint ha megérezte volna, hogy ott vagyok. Rám villantotta sötét szemeit és elengedte a lányt, aki rongybabaként esett össze. Elindult felém. Léptei nyomán megfagyott a föld. Futásnak eredtem. Az utca sötét és kihalt volt. Lépteket hallottam közeledni. Körülnéztem, de senki sem volt ott. A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, mint ha az árnyék megmozdult volna. Felgyorsítottam a lépteimet. Hátrafordultam, hogy megnézzem, hogy biztosan nem követ-e. Megálltam egy pillanatra és a tenyerembe temettem az arcomat. A szívem a torkomban dobogott. Egy gúnyos nevetés visszhangzott a távolból. Felnéztem és ott állt az utca túloldalán. Egyre közelebb és közelebb jött. A lámpák fényei kihunytak mikor a közelükbe ért. Ismét futásnak eredtem, de hirtelen elém került. A másik irányba rohantam és befordultam egy mellékutcába. Minél távolabb akartam tőle kerülni még is olyan volt, mint ha egyre közelebb és közelebb lennék hozzá. Az utca végén befordultam és tovább futottam. Egy zsákutcába érkeztem. Menekülni akartam, de már utolért. Sátáni kacajt vertek vissza a falak.
- Előlem nem menekülhetsz - hallottam és összeestem.
Egy fémtárgy csörrenése térített magamhoz. Az erdőben voltam. A telihold olyan fényesen világított, hogy szabad szemmel is minden lehetett látni. Meg voltam kötözve. A férfi egy gödörből mászott ki.
- Végre, hogy magadhoz tértél - mondta és megragadott.
- Mit akarsz velem csinálni? - kérdeztem remegő hangon. Nem válaszolt csak belökött egy gödörbe. Egy koporsó mellet értem földet. Felsegített.
- Ki vagy te? - kérdeztem és közelebbről is szemügyre vettem. Egyidősek lehettünk. Maga volt a Sátán.
- A halál - válaszolta és a koporsó felé tolt. Belerúgtam a térdébe, amitől hátrébb tántorodott. Próbáltam kimászni, de visszarántott. A falnak szorított és gúnyosan felnevetett. Ököllel pofon vágtam, de meg sem érezte. Megragadott és a koporsó felé vonszolt és bezárt oda. Próbáltam a tetejét megmozdítani, de nem tudtam. Hallottam amint földet szór rám.
- Kérlek, ne csináld ezt - könyörögtem neki.
- A helyedben én spórolnék a levegővel - szűrődött be az elfojtott a hangja. Újabb kísérlettett tettem arra, hogy kiszabaduljak, de ismét kudarcot vallottam. Egyre kevesebb levegőm maradt. Fuldokoltam. Küzdöttem az életemért. Gondolatok cikáztak a fejemben. Csak arra tudtam gondolni, hogy más is így fog járni. Meg kell állítanom őt. Megőrjített a tehetetlenség. Ki akartam szabadulni. Egyre kimerültebb lettem. Becsuktam a szemem és elcsendesedett körülöttem a világ.
- Helena - hallottam a barátnőm hangját. - Ébredj már fel.
- Segítség – kiáltottam.
- Semmi baj!
Kinyitottam a szemem. A tantermünkben voltam.
- Milyen nap van? Mi történt? - kérdeztem idegesen.
- Péntek 13 és úgy látszik, hogy elaludtál matekon. Nem hibáztatlak unalmas a matek főleg első órába.
- Igen az - megkönnyebbültség fogott el. A történtek csak álom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése