6. fejezet - Álomba rejtett valóság

Helena:

Későre járt már. Az utca kihalt és sötét volt, csak egyetlen lámpa pislákolt halványan. Az égen egy csillag sem látszott, és a szél hangosan süvített végig a közeli házak között. Csípte a hideg az arcomat. Nem tudtam, hogy merre tartok vagy, hogy miért csak azt, hogy mennem kell. Olyan volt, mintha egy láthatatlan erő csalogatna magához. Nem tudtam ellenállni. Ez megrémített. Egyre jobban rázott a hideg. Szorosan magam köré fontam a kezem. Lépteket hallottam közeledni, egyre közelebbről és közelebbről, de az utcán egy lélek se volt.
Aztán hirtelen kialudt a lámpa. A sötétségben levegőt sem mertem venni. Olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Lassan körbefordultam. Majd...
'Ez képtelenség'- gondoltam magamban. Egy sikátorban találtam magam. A levegőben áporodott bűz terjengett. Léptem egyet előre és egy tócsa kellős közepén találtam magam. Elfintorodtam amint ráeszméltem, hogy nincs rajtam cipő. Már nem fáztam. Lassan melegség áradt szét a testemben. Biztonságban éreztem magam. 
 - Nem szabadna ilyen későn kint kószálnod. - bársonyos férfihangot vertek vissza a falak. Körbenéztem, de nem láttam senkit.
- Ki maga?- kérdeztem alig hallható hangon. Éles csattanás törte meg a csendet. Ijedten fordultam a hang irányába. Egy macska kotorászott a szemétben.  Feszülten fújtam ki a levegőt, amit eddig bent tartottam és ismét körülnéztem.
- Az, aki elől nem menekülhetsz. - termett előttem a férfi. Zafírkék szeme ragyogott a sötétben.
Fekete haja beleolvadt az éj sötétjébe. Lágy vonásai, most dühösen és érdeklődőn kutatták arcomat. Száját vékony vonallá szorította. Közelebb lép hozzám és én ösztönösen hátráltam, de nem volt hová menekülnöm. Szinte a falhoz szorított. A lélegzetem is elállt. Meg akartam szólalni, de nem jöttek ki hangok a torkomon. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a testének a melegét.
- Hogy találtál meg?
- Ki maga?- kérdeztem, mert nem értettem mit keresek itt.
- Hogy találtál meg? - a kérdésem figyelemre se méltatta.
- Nem is tudom ki maga, akkor miért kerestem volna?- mondtam határozottabban, mint amilyennek éreztem magam.
- Biztos vagy ebben? - hajolt közelebb. Lassan elmosolyodott majd kisöpört egy kósza hajtincset az arcomból. Érintésétől szinte égett a bőröm. Nem tudom miért, de szinte fájt a bőröm úgy vágott az érintésére.
- Nem szabadna itt lenned - lehelte. Alig tudtam levenni szemem az ajkairól. Óvatosan felemeltem a kezem, hogy megérintsem a fiú arcát, de félelem kerített a hatalmába. Nem is ismerem. Soha nem láttam még - gondoltam. Visszaejtettem a kezem, de ő hirtelen elkapta és magához húzott. Ajkait az enyémre tapasztotta.
Vulkánként törtek fel bennem az érzelmek. Többet akartam, ennél is többet. Azt akartam, hogy ez a csók sose érjen végett. Csókjának ereje egyszerre megrémisztett és elbódított. Mohóbban kezdett el csókolni mintha érezné a vágyaim. Hirtelen zihálva vált el tőlem.
- Ezt nem szabadna - hangja megbicsaklott. A mézédes mámorból csak a magány maradt.
- Ezt nem szabad - ismételte határozottabban. Hátrált tőlem egy lépést. Égett az ajkam a csókjától. Szemében mintha vágy csillant volna, ahogy rám nézett, de azonnal el is tűnt, helyét csak a kíméletlen komorság vette át.
- Jobban tennéd, ha inkább elmenekülnél előlem. - hátat fordított nekem és rögtön el is tűnt az éjszaka sötétségében. Keserű szomorúság áradt szét bennem amint utána néztem.

Zihálva tértem magamhoz. Bántotta a szememet az ablakon bekúszó fény. Délután lehet már.
-  Alden – néztem körül. Mindenem sajgott, mintha lefutottam volna a maratont. Megpróbáltam felülni, de alig bírtam megmozdulni. Fáradtság lett úrrá rajtam, mintha valami elszívná az erőmet. Egyre erőtlenebb és erőtlenebb lettem. Csábított, hívogatott vissza az ágy, míg nem megadtam magam az öntudatlanságnak.

Alden:

- Hol van a lány? – rontottam be a házba. Rossz érzésem támadt. A szívem a torkomban dobogott.
- A hálószobában. – intett magamögé Darius. – Mi a baj? – mintha nem is hallottam volna a kérdését fordultam a szoba felé. Gyors léptekkel átszeltem a szobához vezető utat. Kérdések százai kavarogtak bennem. ’ Miért volt ott? Hogy találhatott rám? Miért nem ismert meg? Mi van, ha baja esett?’  - torpantam meg az ajtó előtt. Egyetlen kérdés maradt csak. Mi van, ha baja esett? Gyorsan elhessegettem magamtól a kérdést és benyitottam. Ott aludt békésen az ágyban.
- Hála az égnek – sóhajtottam. Fáradtan kifújtam a levegőt és beléptem a szobába. Az ágy mellé vittem egy széket és letelepedtem mellé. Békésen aludt. Ajkai picit elváltak egymástól. Egyszerűen gyönyörű volt. Nem tudtam levenni a szemem puha ajkairól. Percekig csak néztem őt. Úgy éreztem magam, mint egy perverz kukkoló. Szerettem volna megcsókolni.
- Alden – suttogta. Álla megfeszült, ujjai a takarót szorították, mintha rémálmai lennének. De az lehetetlen. Nem szabadna annak lennie. Hacsak… Nem, ilyen gyorsan nem találhatnak ránk.
- Semmi baj itt vagyok – ültem mellé az ágyra. Óvatosan megsimogattam a kezét. Azt hittem, hogy felébred, de vonásai ellágyultak és békésen pihent tovább. Nem tudom, hogy miért olyan fontos Hel, de most nem is érdekel. Az a lényeg, hogy biztonságban van itt velem. Egyelőre.

Halk kopogás hallatszódott és Darius jelent meg az ajtóban. Egy szót se szólt csak intett a fejéven, hogy menjek. Csendben követtem a konyhába.
- Megtudtál valamit? – dörzsölte meg az állát.
- Semmi hasznosat. – nekidőltem az ajtófélfának. – De valami nagy készülődik és ő a kellős közepén fog állni.
- Jobb, ha ebből kimaradsz. – figyelmeztetett. Csak vállat vontam. Már benne voltam és nem is akartam kimaradni belőle.
- Történt valami, míg nem voltam itt?
- Nem. Miért? – ismét egy vállrándítással feleltem. Eszem ágában sem volt, beszámolni neki a kis találkozómról Helenával. Nem hagyott nyugodni a dolog. Valami történt. – Mi lesz most?
- Biztonságos helyre viszem – feleltem.
- Merre mentek?
- Oda viszem, ahol biztosan nem keresnék.
- A Pokolba?
- Ha már neked eszedbe jut, akkor másoknak is eszébe fog.
- Igaz – helyeselt.  Valami nagyon nincs rendben. Nem értem, hogy hogyan talált meg. Vagy miért nem ébredt már fel? Már rég ébren kellene lennie.
- Táplálkoztál belőle? – váltottam témát.
- Nem – döbbentség jelent meg Darius arcán. Düh készült kitörni belőlem. Tudtam, hogy hazudik. Helena nem rémálma volt, hanem fájdalma. Éreztem, ahogy a harag száguld az ereimben megtöltve a sejtjeimet erővel.
- Megkérdezem még egyszer? – léptem közelebb hozzá. - Táplálkoztál belőle?
- Nyugi haver! – emelte fel a kezét védekezően. – Azt hittem, ami a tiéd az az enyém is. Ahogy a tesóknál szokás. Tudod, mint a régi szép időkben.
- Nem, nem. Ő nem az enyém és a Tiéd sem. Jobban teszed, ha távol tartod magad tőle – mondtam dühösen.
- Persze. Így lesz. – ígérte. - Nem tudtam.